Nézőetológia
A Low Holland-Flamand Kultfeszt utolsó estjén, a Millenáris Teátrumban játszott produkcióra betérőket kézbe nyomott röplap tájékoztatta: "a mai estén a táncosok mezítláb táncolnak. Az előadás jellegéből adódóan, az esetleges sérülések elkerülése végett arra szeretnénk kérni Önöket, hogy a terem bejáratánál vegyék le cipőiket és használják az ugyanitt átvehető védőzoknikat". Azon túl, hogy a modernek Isadora Duncan óta mezítláb táncolnak, mindez önmagában nem tűnt elég indoknak, viszont csavaros agyú megrettentésnek, előjátéknak annál inkább.
A színház hatalmas, csupasz falig kiürített terébe helyezett, diszkréten világított, cseppnyi nézőtérre pillantva már nem lehetett kétséges, hogy a Budapestre visszatért van Dijk négy táncosa valami igazán rendhagyóval vár. A csarnok közepén álló kétsornyi - egy ponton megnyitott - széknégyzet legfeljebb négyszer négy méteres teret vett körül.
A játék kezdetén maga a koreográfus üdvözölte a megjelenteket, bemutatta a négy előadót, majd két táncosnő kapcsolta magát fokozatosan emelkedő üzemmódba a térség közepén. Szép, viszonylag egyedi táncuk intim ölelkezésből, álló helyzetű összebújásból nyílt, tágult a nézőkből épült keretig, mint valami kipattanó rügy. Az első izgalmat annak latolgatása jelentette, vajon meddig mer tágulni az általuk használt tér. A tánc először az orrunk hegyéig, a térdünkig terjeszkedett. Szemkontaktusba léptek velünk, megérintettek, majd "áthatoltak" rajtunk: a székek és a közönség lábai közt kitörtek a térből, hogy visszatérjenek oda.
A nézők egymást, a másik reakcióit is kitűnően láthatták a pár méteres közelségben, kisebb léptékben ugyan, de valahogy úgy, mint az izraeli Batsheva kitűnő vendégjátékán, a Róna utcai filmcsarnokban egy pár év előtti őszi fesztiválon (Mamootot, koreográfia: Ohad Naharin). A lényeget mutató, ravaszdi fényekben jól kivehető volt a megannyi ösztönös gesztus, a "csak ne hozzám jöjjön oda"-szorongás, az érintés, a tekintet kiváltotta zavar, a megkönnyebbülés, avagy az újszerű, a szuper-intim felett érzett, gyermeki öröm.
Van Dijk vezetésével aztán díszítőmunkások kezdték kihuzigálni alólunk a székeket. A publikum zavart kíváncsisággal rebbent szét a hatalmas térben. A táncosok úgy szórtak szét bennünket, ácsorgókat vad nyargalással, vagy leheletfinom gesztusokkal e táncművészeti csatamezőn, mint egy kiváló stratéga a túlerőben lévő, ellenséges hadakat. A leszakadó, magában álló egyedeket pedig úgy választották le a csekély tömegről, mint a vadászó oroszlánok az antilopokat a szavannán.
Érzéki, élvezetes, némi kockázattal járó kalandba keveredtünk: a sűrű, remekül kitalált fényváltásokban és hadmozdulatokban van Dijk ölelve és cirógatva, buján és okosan tette próbára, vagy zavarta össze érzékeinket. A szédítő eufória, amit kamaszkorom első (tánc)színházi élményei közül számos kiváltott, hosszú idő után, a magam számára is váratlanul lepett meg újra. Megszédített, akár az első cigaretta. Ódzkodásom legyőzve, bódítóan izgalmas varázslatba csöppentem, színtiszta, interaktív élményszínházba. Érintésekből, suttogásból, a szaladó testek kavarta, finom fuvallatokból szőtt selyemszálhálóba.
Kétségtelen csúcspillanat volt, amikor rádöbbentem: a négy táncoson kívül több beépített ember is lófrál a nézők közt. Duruzsolás, sóhajok szövedéke a térben: egy vadidegen néző, fiatal férfi sétál el mellettem: "Valamit akarok mondani neked" - súgja angolul. Aztán egy lány, s még egy, hasonló szöveggel. S lassan már egymásra is gyanakszunk a barátommal, akivel együtt álldogálunk, zavartan a tágas térben: "Vajon te igazi vagy?"
Egyszerű, puritán, de mesterien összeállított elemekből építette fel a STAU-t koreográfusa: kvartettje az egyik legagyafúrtabb és legemberibb táncmű, amihez szerencsém lehetett.