A volt szeretőnk ingéből és széttört tányérokból is lehet műalkotás
Céline Sallette első, életrajzi filmje egy művészről szól, akinek a játékidő alatt egyetlen művét sem mutatja a kamera. Erre csak órákkal azután jöttem rá, hogy távoztam a moziból. Kritika a Nikiről.
Bevallom, korábban nem ismertem Niki de Saint Phalle nevét, de tekintve, hogy elég kevés magyar nyelvű forrást találunk róla az interneten, ez nem is olyan meglepő. Pedig a huszadik század második felének fontos autodidakta művészéről van szó, aki nemcsak festett, írt és rendezett, de még a csodálatos Tarot kertet is ránk hagyta, amely a Güell park méltó – olaszországi – utódja és párja. Vitathatatlanul tragikus, ugyanakkor rendkívül érdekes élete remek filmes alapanyag. Céline Sallette jó érzékkel felismerte a kínálkozó lehetőséget, és ez nem maradt jutalom nélkül: első játékfilmje a 2024-es cannes-i filmfesztivál Un certain regard nevű szekciójában debütált, amely a fősodorból kieső, szokatlan, atipikus filmeket gyűjt össze és mutat be (emlékezzünk rá, hogy 2014-ben Mundruczó Kornél Fehér istene hozta el a kategória fődíját – olyan mozikat előzve meg, mint a Lavina vagy A Föld sója).
A Niki szerencsére nem esik túlzásba e tekintetben, így a szóban forgó technika érdekes és figyelemfelkeltő marad; az csak visszatekintve válik egyértelművé, hogy a megkettőzött perspektívájú részek többnyire a cselekmény kulcsfontosságú pillanatait jelzik, illetve különböző esztétikai minőségek – komikum vagy tragikum – hordozói.
A rendező Samuel Douxszal közösen írt forgatókönyve körülbelül tíz évet ölel fel Niki (Charlotte Le Bon) életéből – először fiatal anyaként találkozunk vele, aki a gyermeknevelés, valamint a modellkedés és a színészet között osztja meg idejét. Kiegyensúlyozott és boldog nőnek tűnik, akinek házassága is problémamentes, sőt boldog. Azonban rövidesen rájövünk, hogy valami nincs rendben: Niki szúró- és vágóeszközöket (késeket, ollókat, borotvákat) rejteget az ágya alatt. Állandóan fenyegetve érzi magát – a visszatérő flashbackek tanúsága alapján nem ok nélkül. Szigorú és rideg szülei rendszeresen büntették a lázadó fiatalt, mi több, lassan kiderül, hogy édesapja szexuálisan bántalmazta. Elmegyógyintézetbe kerül, ahol elektrosokk-terápiával kezelik. Itt kezd unalmában festeni, és ami a tétlen órák elütésének indul, rövidesen a gyógyulás záloga lesz.
Egészség és betegség dichotómiája fontos témája marad a filmnek azután is, hogy Nikit kiengedik az elmegyógyintézetből. A két állapot relativizálódik, összemosódik, ahogy egyre többet fest. Mikor Jean Tinguely (Damien Bonnard) svájci művész először látja képeit, azt mondja neki, a költészet (tágabban értve a művészet minden formája) betegség, de miután megismeri Niki élettörténetét, helyesbít: számára ez az egészség. És valóban – minden egyes festményével, kollázsával, installációjával dühét, félelmeit és traumáit próbálja feldolgozni. Definíciójává válik a saját élményekből táplálkozó, terápiás jellegű művészetnek.
Épp emiatt – a szenvedélyes alkotás, a hivatás és a magánélet szétszálazhatatlan összefonódása miatt – hat elsőre szokatlannak, hogy a bő másfél órás játékidő alatt Niki egyetlen képét sem láthatja egészben a néző. A felhasznált alapanyagokról, a munkafolyamatról részletesen értesül, de a végeredmény rejtve marad előtte, ez pedig izgalmas, sokértelmű megoldás. Egyrészt újfent hangsúlyozza, hogy Nikinek az alkotás nem a megélhetés eszköze, hanem gyógyulás és önkifejezés; másrészt a hiány játékra hívja a befogadót, felkéri, hogy a saját képzeletével töltse ki a film által hagyott jótékony hiátust. Ily módon nemcsak az autodidakta művész, de a „laikus” szemlélő is az alkotás részévé válik.
Ha már az alkotásnál tartunk, érdemes megfigyelni, hogy Niki majd’ minden műve magában foglalja a rombolást: szétszedett gyerekjátékokat és összetört tányérokat használ, máskor meg a szeretője ingét kínálja fel a műélvezőknek, hadd lőjenek rá dartsnyilakkal. Tehát az alkotás egyúttal pusztítás is; rombolnunk kell, hogy utána építhessünk.
Az abúzus traumája mellett egyfajta immanens idegenségérzet is kísérti a főhőst. Francia–amerikai származása önmagában problematizálja a hovatartozás kérdését, amit csak fokoz, hogy első férjével (John Robinson) fiatalon elhagyták az Egyesült Államokat, és Franciaországban telepedtek le. Ez a háttér fontos adalék, amely nélkül nehezen érthetnénk meg Niki nyughatatlanságát és azt, miért kell folyton úton lennie – mind konkrét, mind metaforikus értelemben.
Sallette rendezésének egyetlen hibája talán a szerkezete. A fejezetekre tagolt történetvezetés és a sok időbeli ugrásból fakadó epizodikusság együttese túlságosan is töredezetté teszi a filmet. Ahelyett, hogy a mozgalmasság felpörgetné, dinamizálná a cselekményt, érdekes módon inkább monotonitást okoz. A néző sokáig nem is sejti, merre tart a sztori, az egyenként izgalmas és tartalmas jelenetek nehezen állnak össze egységes narratívává, melynek eredménye: gyorsan érkező és nehezen távozó unalom. Egy másfél órás film esetében pedig semmi nem indokolja, hogy már félidőben a karóránkra vagy a telefonunk kijelzőjére pillantgassunk.
