Egressy Zoltán tíz éve – még bőven a #metoo mozgalom előtt – írta meg ezt a novelláját, amely először az Élet és Irodalomban jelent meg. A rendkívül erős, megtörtént eseten alapuló szöveget Gubik Ági változtatás nélkül, monológként, szinte teljesen eszköztelenül adja elő. A lecsupaszított előadásmód csak még jobban kiemeli, ahogy ez a ragyogó, gyönyörű színésznő önmagát ostorozó, szorongó, fájdalmában ragadt áldozattá alakul át. Aki bármelyikünk lehetne.
A darab egy fiatalkori zaklatás feldolgozatlan pszichológiai következményeit mutatja be. A történet viszonylag egyszerű és sajnos mindennaposnak tekinthető: a 13 éves kamasz lányt nevelőapjának testvére, Guszti bácsi megpróbálja elcsábítani. Bár fizikálisan végül nem történik semmi, a kísérlet kitörölhetetlen nyomot hagy a lányban: képtelen feldolgozni az esetet.
A történetmesélés közben jobban megismerjük a szereplőket és a körülményeket. Megértjük, hogy a főszereplő a „belső hidegsége, lelki kihűlésszerűsége” ellenére miért a telet szereti a legjobban, hogyan törhet ki belőle bármikor a visszafojthatatlan zokogás, és hogy mennyire elviselhetetlenné válhat valaki számára az a szó, hogy köszönöm.
„Szeretne engem simogatni, szeretgetni, ölelgetni. Meg puszilgatni a puncikámat. Így mondta. Rögtön szóltam, hogy nem, nem, nem, Guszti bácsi, nem. De csak az történne, amit én is akarok. De nem, nem. De fizetne is érte. Minden alkalommal ezer forintot, és ha továbbtanulok, akkor egy összegben adna még tízezret. Nem, nem, köszönöm, nem. Százezerszer megköszöntem.”
Ennél a pontnál kezd borzasztó kényelmetlen lenni a monológ, de van még tovább. Kiderül, hogy Guszti bácsi a tízéves lányát (és feltehetően a nővéreit) is molesztálja, ráadásul az anyjuk tudtával. „Hogy az istenbe gondolná egy gyerek, hogy nincs ez így jól, ha a saját édesapja csinálja vele, és ott van az anyja; miből gondolná, hogy ez nem normális?”
Aztán megtudjuk azt is, hogy hogyan próbál meg a kamasz lány túllépni ezen a szélsőségesen negatív tapasztaláson. Először elhallgatással, rosszul értelmezett becsületességgel, majd vallási, spirituális megbocsátással, később a szülőknek tett vallomással.
Egyik sem segít.
A már felnőtt, felelős beosztásban, ügyészként dolgozó nő sem tud megfelelően reagálni a zaklatókra, csak gyermeki módon, leblokkolással, rosszabb esetben köszönömökkel. „De rájöttem, hogy kész, vége, én elvesztem. Nem egészséges a lelkem, kisgyerek maradtam. Pontosabban mintha két emberré válnék ilyenkor. Az okos felnőtt tudja, mit kellene csinálni, de képtelen megszólalni, a gyerek kerül előtérbe.” Nem meglepő, hogy feloldatlan fájdalma végül egy szélsőséges tettben eszkalálódik.
Van-e, jöhet-e megnyugvás egy ilyen traumatikus eset után? Mi lehet a megfelelő reakció a szülők részéről, ha a gyerekükkel hasonló történik? Milyen büntetés számítana igazságosnak és elegendőnek az elkövetővel szemben? Az előadás után ezek a kérdések kavarogtak bennem. Egressy Zoltán novellája és a belőle készített monodráma nem ad(hat) választ rájuk. Ugyanakkor képes rámutatni arra, hogy a szőnyeg alá seprés még súlyosabb következményekkel járhat, mint a szembenézés fájdalma, ezért a mű különösen alkalmas lehet arra, hogy traumafeldolgozó terápiákon vagy felvilágosító előadásokon használják.
Addig is, amíg a darab ezt a szükségesnek tűnő „karrierlépcsőt” meg nem lépi, gyerekesként és gyerektelenként is érdemes rá jegyet váltanunk, hiszen a téma – már csak a közösségi média veszélyei miatt is – sajnos aktuálisabb, mint valaha.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
