Borbély Szilárddal Nincstelenek című regénye révén még az utolsó gimnáziumi évemben találkoztam először. A mű akkor feltépte, de talán a regényhez a legjobban illő kifejezés az, hogy felhasította, mint balta a fát, azt a burkot, amelyben addig boldogan és naivan éltem. Időben a közelmúlthoz tartozó és térben sem távol eső, az enyémtől mégis merőben különböző élet olyan szintű fájdalmát és nélkülözését tárta fel előttem, amire én korábban gondolni sem mertem. Azazhogy inkább: az általam ismert élet hiányát. Később az egyetemen szakdolgozati témámul választottam Borbélyt, hogy közelebb kerüljek ahhoz a kulturális idegenséghez, amit ő jelentett nekem.
Érthető tehát, ha markáns elvárásokkal mentem el megnézni a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előadását. Részben ezeknek köszönhető az is, hogy szempontjaim és meglátásaim alapján ez az írás inkább az érzelmi hatásokra és azok kiváltó okaira koncentráló recenzió, mintsem átfogóan elemző kritika.
Amikor megérkeztem a színház külső, Fórum névre hallgató helyszínére, annak ellenére, hogy nem most járok itt először, furcsa kettősség érzése csapott meg. Tényleg egy pláza fölött lévő, tükröződő és világítópadlós, leginkább a plázamozikhoz hasonlítható hatalmas helyiség lesz annak a helye, ahol a semmi, a nélkülözés hihetővé válik? Ahol a tragikus pátoszú falupoétika el tud érni, meg tud szólítani? Spoilerek nélkül: igen. És a helyszín szerepe nem merült ki a modern játékhelyszín és a pőre nyomor közötti feszültségképzésben. Ugyanis ez Debrecen, ahol a nézőtéren el lehetett kapni egy-két mondatfoszlányt, hogy én ismertem őt. Borbély itt élt és itt halt meg, a bemutató előtt pontosan tíz évvel. Az előadás ezért elkerülhetetlenül hommage, mégpedig nagyon értő módon készített és előadott hommage.
A Nincstelenek színpadi változata a Fiúról és családjáról szól, akik körül csak történnek az események, beleszólásuk azonban nemigen van. Az élet úgy zajlik, ahogyan akarja, vagy úgy, ahogy a politika által éppen felkarolt hang diktálja. A falu, ahol a család lakik, nem fogadja be őket, munka nincs, étel kevés és mindennap ugyanaz. Ha terem valami, akkor azt meg lehet enni. Ha tojik a tyúk, akkor van tojás. A játék a homok és a kukoricacsuhéból készült baba, a kergetőzés, az egyik rokon, Máli történetei és babonái a dögökről; minden, amit játéknak nevezett tárgyak nélkül is lehet csinálni. Az élet a múltban van, a jelen sokszor annak okozataként jelenik meg, de a jelen is gyakran emlékeken keresztül jelenik meg, vagyis mintha nem is történne semmi éppen, hanem csak a korábbi történésekre emlékezne mindenki. A darab ezt az emlékeken keresztül megvalósuló jelenlétet viszi színre a hétköznapinak beállított, ám messze nem hétköznapinak tartott eseményeken keresztül.
A színpadkép elsőre talán erdőre emlékeztethet minket. Egy futurista erdőre, ahol a fák is vasból vannak. Golicza Előd díszlete sok mindent előhívott belőlem: a fák lehetnek oszlopok, akár kopják is; a kerítés határ, fal és rács; a gumiforgács, amely az egész színpadot belepi, fehér homokra emlékeztet egy nagy homokozóban. A nem termő homokban történik minden, ott, ahol nincsen föld. Ennek ellenére nem tudjuk, hol vagyunk. A fentebb sorolt elemek nem valamik. Nem konkrét jelek, utalások. Asztal, körülötte sámlik, ezenkívül egy nagy utazóbőrönd. Ezek vannak. Rajtuk kívül nincs semmi, amit egyértelműen beazonosíthatnánk. A tér több helyszínt sűrít magába, és ilyen szintű meghatározatlansága, illetve a helység (a falu) és a helyiség (a ház) ugyanolyan szűkösségének szemléltetése kelti azt a hatást, hogy a faluban minden ugyanolyan. Hiszen ha nincs semmi, vagy csak egy kevés, akkor nincs miből mást csinálni. Olyan lesz a ház, mint minden más a faluban: semmilyen.
A hatáskeltés és az elmélyülés egy másik eszköze a zene. A darab elejétől a végéig különböző zenei aláfestés szól halkan a háttérben. Elegánsan, titkolva magát, mint az a magas frekvencia, amelyet már nem hallunk, de egy idő után fejfájást okozhat. Ez segíti az érzelmek megszületését a nézőben, hogy amikor fáj, akkor ne csak lássa, hogy fáj nekik, hanem teljesen magába szívhassa, saját fájdalmának és bűnének hihesse azt, ami más fájdalma és talán bűne is.
A regény adaptálása remekül sikerült. Ez a rendező, Botos Bálint, illetve a dramaturg, Dálnoky Réka érdeme. Az egyes szám első személyű elbeszélés vallomásszerű monológját elosztották. A Fiún marad a fókusz, de minden szereplő szót kap. A regényhez képest eltérés, hogy egy határozott (és talán túlságosan jóhiszemű) értelmezés szülte döntésnek köszönhetően feléled az Apa, de beszél az Anya és a Lány is, aki a Fiú nővére, és még sokan mások.
Érdekes hozzátoldás az eredeti műhöz Mnemoszüné, az emlékezés istennőjének karaktere, aki majdnem végig jelen van, és csak a legeslegvégén, egy perccel a teljes sötét beállta előtt hagyja el a színteret. Egyfajta értelmező, kiegészítő szerepet tölt be. Tekintve, hogy Borbélynál gyakori téma a traumák miatt az emlékezés nehézsége, ennek lehetett eszköze az emlékezést segítő istennő, aki birtokolja a Fiú emlékeit, és olykor visszhang nélkül, észrevétlen, csak nekünk, nézőknek kiegészíti őket. Ez egy-két ponton a didaktika határait súrolja, de az esetek többségében valóban a befogadást segítő, az elhangzottakat kiegészítő gesztusokat kapunk. Persze felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ha az emlékezés nehézkes, akkor nem az történik-e a regényben, hogy az emléktöredékek, mint egy kúszónövény, elkezdik kiegészíteni, sőt benőni egymást a fikcióval? Ilyenkor az emlék valósággá válik, egy fiktív valóság részévé, és ezt a valóságot már nem Mnemoszüné birtokolja.
A színészi játék szép összhangban volt ezzel a koncepcióval: benntartotta a nézőt a világban, kellő mértékben tolmácsolt minden mondatot, és a nincstelenségből fakadó emberi, lelki, mentális hiányokat. A legmeghatóbb jelenet, amelyben a testvérpár mesélni kezdi azt a napot, amikor boldogok voltak. Őszinte, gyermeki visszaemlékezés. Aztán elment az, aki a boldogságot hozta magával. Elment, és magával is vitte. Mosolyogva sírtam. Az egyik legszebb kettősség, amit el tudok képzelni. Ahogy az is, hogy úgy látszik, ahol nincs semmi, ott a kevés sok, a kicsi pedig óriás lehet. Azt tudja ez a mű, amit mi nem: felismeri, hogy nekünk milyen jó.
A Nincstelenek méltó megemlékezés Borbélyról, és ami még fontosabb, azon témákról és eseményekről is, amelyek előkerülnek a műben (vallásvesztés, betelepítés, holokauszt, szegénység stb.). Értőn és tisztelettel bánt mindezzel a rendezés, és ennek köszönhetően elősegítheti a múltból megmaradt, társadalmilag mégis bennünk élő ellentmondások felszínre hozását, a róluk való beszélgetést. Mert a múlt bűneivel három dolgot tehetünk: nem felejtjük, megbocsájtjuk, leírjuk őket.
F. Tóth Gergely
Fotók: Éder Vera / Csokonai Nemzeti Színház – Debrecen
