Csipke Rózsika tizenhat évesen megszúrta magát és százéves álomba zuhant: királyfik jöttek megszabadítani átkától, csókot leheltek ajkára, mindent elsöprő szerelem ébredt közöttük. A valóságban csak peregtek az évek, eltelt száz év, Csipke Rózsika felébredt, királyfi azonban nem érkezett. Rózsika pedig megértette, hogy nincs kiút és nincs megmentő herceg sem 

Kicsit más ez a történet, mint amit mi ismerünk: Nagy Kriszta hatalmas helyspecifikus installációja ugyan a klasszikus Csipkerózsika-történet elemeiből építkezik, azonban azt átértelmezve a társadalmi szerepek hamisságára és a párválasztás végtelennek és reménytelennek ható, csalódásokkal telitűzdelt hétköznapi tapasztalatára ébreszti rá a látogatót. Az erős szimbólumokat használó alkotás azt kívánja megmutatni, hogy ha valaki túl komolyan veszi a neki felkínált társadalmi szerepeket, akkor abba szükségképpen belehal:

a valóságban nincsenek fehér lovon érkező hercegek és nem léteznek a lovagjuk után tiszta szívvel sóvárgó lányok sem. 

A MűvészetMalom ódon terme Csipke Rózsika kastélyává lényegül át. A műrózsákkal sűrűn beszőtt bejárat felett egy neonfelirat közli: a lány halott. A sírfeliratra emlékeztető fény mintha Rózsika mauzóleumába vezetne, éppen ezért kicsit feszélyezve és szorongva lépjük át a kaput. 

A feszültség bent sem enyhül: az installáció nem engedi, hogy egy távolságtartó, szemlélő pozícióba helyezkedjünk, zsigerileg hat ránk a látvány, amitől egy pillanat leforgása alatt kerülünk a megmentő herceg szerepébe. 

A sötét terem falain teljesen “elburjánzottak” a műrózsák, amelyek között fel-felbukkan néhány falra fújt csontváz arany karddal: a Csipke Rózsika megmentésére érkezett hercegek maradványai vérző szívvel roskadoznak. A távolból énekszó hallatszik, ami abba a hamis reménybe ringat minket, hogy a lány mégis él, és csak arra vár, hogy megmentsük. 

Bent halott hercegek csontvázai tűnnek elő a rózsaindák közül

Haladunk is tovább, egyre mélyebbre, azonban a harmadik teremben szembesülünk azzal, hogy a hang felvételről szól. Tereskova Csipke Rózsika alakjában alkalmi dalokat énekel. “Nem én vagyok a rózsád” – szól az egyik dal refrénje. Az erősen kontúrozott smink, a bizarr mozgások és a túlságosan felnagyított arc valószerűtlenné teszi az egész jelenséget, ami csak tovább erősíti bennünk, hogy Csipkerózsika, a hősére várakozó lány sztereotípiája hamis. 

A tér egyik sarkában látható az a plakát, amely a művész húsz éve a Lövölde téren közszemlére bocsájtott óriásplakátjának újraalkotott verziója. Akkor Tereskova a “kortárs festőművész vagyok” felirat mellett az akkori trendnek megfelelő fehérneműmodellként, egyik kezét a bugyiján nyugtatva pózolt, megkérdőjelezve a magasművészet és a tömegkultúra közt feszülő ellentétet. A mostani plakát a szexuális ébredésről, a nővé válásról és az öntudatra találásról egyaránt szól: a kiállításban ez az a pillanat, amikor Csipke Rózsika ráeszmél: önbecsapás volt azt hinnie, hogy eljön érte a herceg fehér lovon. 

Innen egy lépcsőn vezet le az út: a tér legbelső része tulajdonképpen Csipke Rózsika sírkamrája. Egy flitterekkel borított csontváz fekszik egy mécsesekkel telerakott vaságyon, a fények pedig időnként derengő fehérből vészjósló vörösbe váltanak. Csipke Rózsikát magával vitte a halál hálószobája és teste börtönéből, és már mi sem tudtuk megmenteni. 

A halotti ágy mögötti vászonkép tetőzi be a kiállítást: a Vénusz születése képen Nagy Kriszta önmagát helyezi kagylóba Botticelli műve után. Meztelenül áll a kép peremén, amint éppen magához nyúl. A háttérben trágár mondatokkal közli vágyát, a szavak mellbevágóan törik meg az alak reneszánszi ártatlanságát. Nagy Kriszta ezzel reflektál arra, hogy még ma is mennyire idegenül hat, ha egy nő kilép a klasszikus sztereotípiákból, az idealizált csipkerózsika-szerepből, és őszintén felvállalja a vágyait, legyenek azok “mocskosak” vagy “tiszták”.