Parlag – talán így fordíthatnánk a legpontosabban magyarra az angol outrun főnevet. A kifejezést főleg Skóciában használják, mégpedig a félreeső, megműveletlenül hagyott, legelésre fenntartott földterületekre. Nora Fingscheidt 2024-es filmjének címében is ebben az értelemben szerepel a szó, habár az egybeesik az outrun ige (megelőz, túlszárnyal) befejezett melléknévi igenévi alakjával. Valójában mindkét jelentés illeszkedik a történethez, amely Skóciában, az Orkney-szigeteken, azon belül is főleg a nyolcvan-kilencven lakost számláló Papa Westray (a helyieknek Papay) nevűn játszódik, és amelynek alkoholista főszereplője nemcsak sorstársait, de önmagának korábbi verzióit is több ízben megelőzi.
Amy Liptrot író, újságíró azonos című memoárja 2016-ban jelent meg, és még abban az évben elnyerte a Wainwright-díjat. Az adaptáció – mely Saoirse Ronan szerelemprojektjeként, az ő és férje produceri közreműködésével valósult meg – a Sundance Filmfesztiválon mutatkozott be, majd megjárta a Berlinalét, valamint az edinburghi és a sudburyi találkozókat. A Kontroll nélkül és a Megbocsáthatatlan után újabb karaktertanulmány került ki Fingscheidt keze alól; a rendezőnő nagyítóját ezúttal az alkoholistákra, pontosabban a húszas éveikben járó női szerhasználókra irányította. Ennyiben mindenképp hiánypótló mozi született, hiszen a női függők sajnálatosan alulreprezentáltak a témába vágó filmekben; gondoljunk csak az Oscar-díjas Még egy kört mindenkinek-re, vagy hogy ne menjünk messzire, Till Attila tavaly bemutatott, És mi van Tomival? című darabjára. (Mindkettőnek férfiak a főszereplői.)
Rona (Saoirse Ronan) már javában szenvedélybeteg, mikor megismerjük. Egy biztonsági őrnek kell kihalásznia egy kocsmai asztal alól, mert zárás után sem hajlandó hazamenni, inkább elfogyasztaná a már távozott vendégek italmaradékát. Jól érzi magát úgy, ahogy van, a fürdőszobában rejtegetett dugiüveggel és folyamatos alkoholmámorban. Változtatni csak azután próbál meg, hogy szerelme (Paapa Essiedu) elhagyja, majd ittasan majdnem megerőszakolják. Nagy nehezen lejön a szerről, és egy időre hazaköltözik Londonból az Orkney-szigetekre. Ám a magány, a tétlenség, valamint a szülei (mélyen vallásos édesanyja és bipoláris édesapja) okozta stressz folytán több mint fél év józanság után visszaesik, amit érzékletesen hangsúlyoz a filmben időről időre felbukkanó számláló lenullázódása.
Nőként különösen nehéz leszokni, ugyanis kevés azonos nemű sorstárssal találkozik a szerhasználó. Rona csupa középkorú férfival van együtt az anonim alkoholista gyűléseken, ami felhívja a figyelmet az ellátórendszer hiányosságaira, arra, hogy a függőségek kialakulásához hozzájáruló tényezőket – a gyerekkori traumákat vagy az abúzust – gyakran nem veszik számításba a kezelések megtervezésekor, ez pedig inkább kiszolgáltatott, mint (a gyógyuláshoz elengedhetetlen) biztonságos helyzetet teremt. Annak ellenére, hogy a szóban forgó főhősnőnek szerencséje van, és kedves, támogató férfiak veszik őt körbe, szembetűnő és elgondolkodtató az ellenkező neműek alacsony aránya.
Valójában persze az egyedüllét két végletesen különböző formájáról van szó; míg a szülőkkel töltött időszakot a társas magány némasága jellemzi, addig új, ideiglenes lakhelyén, az isten háta mögötti Papay szigetén teremtő, békés és önreflexív csend veszi körbe a nőt. A minden élettől kilométerekre fekvő kis házban lassan visszatalál azon énjéhez, amelyet valahol út közben elveszített. A meditálás és az elmélkedés mellett a gyógyulásban fontos szerepet kap Rona egykori szenvedélye, a biológia, valamint a mindennapok – szó szerinti és képletes – hangzavarát kizáró, dübörgő zene.
A biológia, illetve a természet több szinten is kiemelt eleme a mozinak. Amellett, hogy mint érdeklődési kör és kutatható tudományterület része Rona önterápiájának, a skót flóra és fauna sajátos időjárásával lényegi bázisa a történet metaforikájának. A sziget földrajzi képződményként nyilvánvaló kapcsolatban áll a főszereplő pozitív magányával, a világ zajától való elszigetelődéssel. A térség sajátos, hideg és viharos időjárása eleinte az individuum önmagával való meghasonlottságát és diszkomfortját képezi le, ám ahogy Rona egyre inkább kibékül magával, az állandóan süvítő szél és a rendszeres eső jelentése átalakul, eltolódik a belső szabadság képzete felé. Ugyanezt mondhatjuk el a háborgó tengerről: a hullámzó kedélyű, mélységeknek és magasságoknak egyaránt kitett karakter a történet kétharmada környékén végre bemerészkedik a jéghideg vízbe, és önfeledten szólongatja a közelben úszkáló fókákat.
Ha már felbukkantak a fókák, meg kell említenünk az Orkney-szigetcsoport ábrázolását átható mitológiát. Rona számos eredetmítoszt és legendát citál szülőföldje élővilágával kapcsolatban, a legemlékezetesebbet a filmet nyitó képsorok mesélik el – eszerint a vízbe fulladt emberek fókákká, azaz szelkikké változnak, ám bizonyos éjszakákon emberként táncolnak a szárazföldön. Ha valaki ebben az alakban megpillantja őket, nem térhetnek többé vissza a tengerbe, ezzel pedig örök boldogtalanságra ítéltetnek, hiszen már végérvényesen a vízhez tartoznak.
A cselekményvezetés nem lineáris – Rona függőségének különböző stádiumait flashbackek mutatják be. Az időrend többszörös felbontása (jelen, múlt és a múlt előtti múlt) miatt néhol nehezen követhető a történet, de a nő gyakran változó hajszíne révén viszonylagos pontossággal mindig megállapítható, éppen hol tart a sztori. A hajszín egyébként nemcsak a múló időt jelöli, de a főhős önmagára találását is egy szimbolikus festés képezi le.
A The Outrun legalább annyira Saoirse Ronan filmje, mint Nora Fingscheidté. Játéka nyers és őszinte, a figura csúnya oldalait sem fél megmutatni. Jelenléte a csendes reflexió jelenében és a tomboló bulizást felidéző emlékképekben egyaránt erős és magával ragadó – ez nagy szerencse, hiszen egy karakterközpontú film esetén a siker nagyrészt a jól megválasztott főszereplőn múlik, hát még ha olyan moziról van szó, amely szinte a teljes játékidőben egy színészre koncentrál.
Számos erénye ellenére – a lehengerlő képi világot, a rave partykat idéző flashbackek és a meditatív tájképek pulzáló kontrasztját nem is említettük – a film legnagyobb teljesítménye a zárlat semleges hangvétele.
Ebben a filmben egyetlen magasztos dolog van: a természet letaglózó ereje. Az viszont nemcsak Ronát, de kicsit minket is megrendít.
Rona kedvenc dalaiból lejátszási lista is készült, amelyet Spotifyon bárki meghallgathat.
