A lemondás is része a nyárvégnek
A gyermekkori nyarakból felvillanó ízek, illatok, játékok és történetek összefonódnak a felnőttkori tapasztalattal, amikor a nyár már nem végtelennek tűnik, hanem pillanatokra szűkül. A szezon vége egyszerre hoz nosztalgiát és lemondást, ugyanakkor megőrzi azokat a rituálékat, amelyek átvezetnek az őszbe: a befőzést, a búcsúsétát, a gombagyűjtést, vagy éppen a titkos reményt, hogy a vénasszonyok nyara még egyszer visszahoz valamit a fényből. Nyárbúcsúztatónkban Lőrincz P. Gabriella, Géczi János, Péter Beáta és Lövétei Lázár László mesél a forró, napsütötte évszakról.
Lőrincz P. Gabriella
Nem szeretem a nyarat. Sosem szerettem. Minden évszakban jobban érzem magam, mint nyáron. Egyhangú, zöld, forró, mostanában egyre forróbb. Inkább csak a hatalmas nyári viharokat szeretem, a dörgést, a villámlást, azt a hatalmas erőt, ami fákat tud kitépni, az megmutatja, hogy mennyire esendő az ember. Ehhez kötődik egy nyári emlék a Balatonon, amire jó emlékeznem. A tóra néző szobából jól láthattam, hogy a villámok hogyan cikáznak, és szinte ketté nyitják az eget. Nem is jó emléknek mondanám, inkább izgalmasnak. Most mégis ez jutott eszembe.
Az iskolakezdések inkább kisgyermek koromban voltak izgalmasak. Meg persze akkor, amikor a gyermekeim első osztályba indultak. Szerettem az új füzetek, ceruzák, rajzfüzetek illatát. Szerettem birtokba venni az új tolltartót, iskolatáskát. Azt hiszem, már akkor is inkább az őszt vártam, nem azért, mert annyira szerettem iskolába járni, inkább azért, hogy történjen valami. Mindig bajban vagyok, ha a nyárról kell írnom. Sokan szeretik a nagy pihenéseket, szeretnek napozni, én meg azt sem tudom, hogyan óvjam magam a naptól, nem szeretem, ha lebarnul a bőröm. Én nem szeretek nyaralni, ezért csak nagyon ritkán szoktam. Szívesebben dolgozok a kertben. Reggel négykor-ötkor a hintában kávézok a diófa alatt és figyelem, ahogy ébred a világ. Hallgatom a méheket, madarakat, a szelet. Nekem minden nyárban ez a legkülönlegesebb.
A nyár vége is a kerthez kötődik, vagyis a termésekhez. Szeretek minél több dolgot tartósítani, így a nyár utolsó napjai számomra befőzéssel telnek. A kert ajándékait üvegbe zárom, ez nagy munka, ilyenkor az egész család dolgozik. Elmossuk az üvegeket, megtisztítjuk a befőzésre váró zöldséget, gyümölcsöt, és azon dolgozunk mindannyian, hogy valami nyári ízt megőrizzünk a téli hónapokra.
Géczi János
Alkatomnak a nyár ellentmondásoktól sem mentes lassúsága felel meg. Jó hagyni, hogy a maguk rendjében alakuljanak az események. Jó harmonikusnak tudni magamat, a világ bizalmasának. Nagyszerű mindahány élményt a maga értéke szerint átélni, s elviselni, hogy nem kell őket sorrendbe állítani.
Számomra nem évszak – a legnaposabb, a legmelegebb, olykor a legtikkasztóbb, amikor a természet bebizonyítja, a része vagyok – a nyár, hanem az önfeledt szabadság és a családdal-társakkal együttlét (gondtalannak vélt) időszaka. A nyár lehetőségeket kínált az intézményi kötöttségek léha hátrahagyására, olyasmi tevékenységekre, amiket örömmel tettem (olvasás, búvárkodás a természetben, ábrándozás, írás), amire nem jutott korábban elegendő időm, amit ki szerettem volna próbálni vagy teljesíteni kívántam, azaz a nyár az énidőm megnövekedésének időszaka.
Emlékezetes, amikor fiatal felnőttként azzal szembesültem, mivel a családom, a közösségeim, mi több, a mozgási terembe beférkőző valamennyi ember szabadideje egybeesett az enyémmel, hogy napjaimban mennyi-mennyi újfajta korlátozás vette a kezdetét. (A határokon, a pályaudvarokon, a fagylaltosok és kofák előtti sorban állásoktól a zsúfolt strandokig, az üzemszünetekig, a kényszerszabadságolásokig s azokon is túl.) Egyszóval a pozitív, a kellemes oldalt a kellemetlen, olykor bántó események árnyalták, a barátságtalan körülmények elhatalmasodtak. Ámbár tudomásul veszem, a Földön élő embertömeg életének összhangban tartásához mindenféle szabályokat kell rendszeresíteni, s ezek az etikai elvárások vagy közösségek szerint különböző módon formalizált normák nemcsak engem befolyásolnak, de a tömeg hozzám való viszonyát is.
Szép élményekben nem volt hiány. Az iskolai – általánostól az egyetemiig – időszak a felfedezéseké volt, de az emlékek természetesen privátak, számomra és esetleg a benne szerephez jutottaknak értékesek, különlegesek. Szerelmek, barátságok, ráébredések, magunk új helyzetben történő megpróbálása? Mindegyikőnk részesült ilyesmikből, s korrekten, élményszerűen csakis az írók képesek beszámolni róluk. A felnőttkori, rövidebb nyarak már inkább az utazásoké, a megtervezett feltöltődéseké, s egyben a kulturális javakkal való személyes megismerkedésé. Ki ne csodálná meg az Uffizi festményeit vagy az Esterel sáfrányszínű alkonyait? Az erdei ösvény meghittségét? A családi zsivajt?
A nyárzárást én se kedveltem, nem egyre ma is szorongató érzésekkel gondolok vissza. Több lemondást hoztak, mint izgalmat, ez melankolikussá is tett. A másfajta közegek új viselkedést, újabb napirendet, új rítusokat eredményeztek, mindig lassú volt az átszokás, az átállásom, azt hiszem, másoknak is, még ha ezt a napokat felpörgető évszakváltással is magyarázzuk.
Az augusztus 20. utáni napjaimban mindenkor túlmozgásosnak bizonyultam – a szüleim szerint. Később se mondtak mást rólam a családomban, a társaságomban. Szeptemberig siettetem ma is ezt a tíz napot, legfeljebb kevésbé látványos az őszt fogadó procedúrám: elmegyek még ide vagy oda, aminek a nyári dolgok közül a legtartósabbnak, leghasznosabbnak, legérdekfeszítőbbnek illene lennie, de többnyire nem az. Ez a lemondás is része a nyárvégnek.
Péter Beáta
Csíkban egy szerdai napra esik a nyár – szokták mondani, és noha már sok éve nem így van (ha egyáltalán volt így valaha), azért a csíki ember elővigyázatos a meleg évszakban is (éppen csak kigombolja a lájbit, ugye), és joggal, mert még nyári estéken is jó, ha van nála egy felvetke (nevezzük pulóvernek). S mivel ebben nőtt fel, minden körülmények között tartja magát ehhez – rögtön felismerhetjük a csíki embert a turisták forgatagában a Duna parton vagy a Margit-szigeten sétálva: hiába, hogy 35 Celsius-fokot mutat a hőmérő higanyszála, pulcsit lóbál a kezében vagy azt rejt a hátizsákja. Így jártam én is, amikor egy augusztusi budapesti esten nyakamba vettem a várost.
Az egy napokhoz is tartottam magam, mivel hosszabb vakációzás nem volt az idén, el-elcsentem magamnak egy-egy napot a nyárból. Vagy egy csillaghullós éjszakát.
S ha az utóbbi évekre visszatekintek, nem a többnapos nyaralások jutnak eszembe, hanem egy-egy pillanat. Édesanyám udvara Jenőfalván, ahová a nagycsalád összegyűl – legalább egy évben egyszer ilyenkor – a testvéreim, unokahúgaim és öcséim, elbeszéljük a múltat és a jelent, nagyokat kacagva örülünk egymásnak nagy flekkenek és finom borok társaságában, hogy majd mindannyian ismét útrakeljünk, ki-ki a saját életébe. De ilyenkor otthon vagyunk, mert együtt vagyunk. Ugyanilyen meghatározó pillanat mindig, amikor első alkalommal pillantom meg a tengert az adott nyáron, a végtelen kékséget, amikor egy pillanatra olyan könnyű minden. Vagy a fesztivál forgatagában egy rég nem látott baráttal való találkozás. Egy biciklitúra, amely után hazatérve még mindig érzem a hajamban a mezők illatát.
Csatangolunk kint a közeli erdőben, lemegyünk a (hideg) vizéről híres zsögödi strandra, vagy a szeredaira, hátizsákunkban egy-két vajaskenyér, amelyen kellőképpen megolvad a vaj, mire leérünk, friss paradicsomot harapunk mellé. Kulcsos gyermekként naphosszat az udvaron játszunk, csak az éhség hajt haza, mire besötétedik. A nyarakat, ha nem Nagybányára utazunk, nagymamámnál töltjük falun, gyermekszemmel hatalmas a kert, az almafára jól fel lehet kapaszkodni, a kert mögötti rét megannyi csodát rejt. Nagynénéméknél legeljük a málnabokorról a termést, vagy éppen megrakott szénásszekéren ereszkedünk le a faluba alkonyatkor. Megetetjük a tyúkokat, segítünk paszulyt törni, hallgatjuk, hogy a szomszédasszonyok milyen híreket hoznak vagy milyen régi történetek hangzanak el lefekvéskor. A gyermekkoromból ezek a pillanatok villannak fel, pedig hosszú nyarak voltak, hosszúak. És ahogy egyre közelebb lépegetett az ősz, már türelmetlenül vártam, hogy kezdődjön az iskola, mesélhessek a sok élményről.
Nagymamám egykori házát kibővítették, a fű helyett térkő hivalkodik, az almafának is hűlt helye. Milyen kicsi az udvar – csodálkozok rá minden alkalommal, amikor ott döcögök el a busszal. Így rövidültek meg a nyarak is, huss, ez is elszállt. Lassan ideje begombolni a lájbit, és csak reménykedem, hogy legalább a vénasszonyok nyarából kijut még.
Lövétei Lázár László
Gyermekkoromban járta nálunkfelé egy mondás: „Úgy megvékonyodott a füle, mintha egész nyáron keserűgombát evett volna”. Alighanem egy szangvinikus, húst hússal evő valaki lehetett a szólásmondás szerzője, hiszen ha van a nyárnak újdonsága, az éppen a gomba! Legalábbis számomra. Varas hátú galambgomba, rókagomba, őzlábgomba: ezek a finomságok váltogatták egymást a nyári top háromban – attól függően, hogy mikor melyiknek volt szezonja (a medvegombáról csak később, Csíkban derült ki, hogy utolérhetetlenül finom tud lenni). „Gyermekkorom kedvenc gombája – / Hogy örültem amikor nyári kaszáláskor / Őzeresztőben ilyen fiatal »kékhátúkat« találtunk! / Felrakni őket a kályhalapra / Megsózni / Majd amikor levet eresztenek / Kihörpinteni a csészécskékből az istenek forró italát!ˮ – tudom, hogy csúnya dolog az önidézet, de ez a néhány sor bizony az én egyik versemből származik! Abba is hagyom gyorsan, inkább fölszaladok az Olt forrásához, hátha találok bár egy tokányra való rókagombát…