Nyelvet öltő önarckép

Kamarakiállítás nyílt a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozata díjazottjainak munkáiból. Vajon az öt kitüntetett – Bogdándy Zoltán Szultán, Drabik István, Ámmer Gergő, Mátrai Erik, illetve Molnár Sándor – munkái között vannak párhuzamosságok vagy kapcsolódási pontok? Leginkább erre voltam kíváncsi.

Első látásra nemigen találtam ilyet. Ámmer Gergő a klasszikus mintázás és a modern előadásmód vegyítésével hozza létre zavarba ejtő és szokatlan szobrait, Drabik István a személyiségükért küzdő, végsőkig eltorzult, emberségük morzsáit felmutató portrékat készít. Mátrai Eriktől ezúttal nem videókat és installációkat, hanem klasszikus értelemben vett, absztrakt táblaképeket láthatunk, Molnár Sándortól pedig az Üresség sorozat hat darabját. Bogdány Szultán art brut assemblage-jellegű anyagképei pedig látszólag teljesen elütnek a többi munkától.

Többet időzve az alkotások előtt azonban feltűnik a művészekben munkálkodó erők hasonlósága, és izgalmas egyezésekre is bukkanunk. Molnár Sándor és Mátrai Erik képei például egyaránt a tiszta fény megfestését tűzik ki feladatul: míg Molnár transzcendens-filozofikus szempontból közelít a kérdéshez, addig Mátrai tudományos alapon vizsgálja a látást. Nagyon érdekes, hogy habár Mátrai munkái a látható fény teljes sprektumát kívánják elénk tárni, így igazán szivárványos festmények lesznek ezek, addig Molnár Sándor fehérnek szánja alkotásait, azok a retinánkban mégis rejtelmesen színessé válnak.

Mátrai most látható munkái közül a legizgalmasabb a Sprektum variációk sorozat három darabja, amelyen fekete, szürke és fehér háttér előtt futó szivárványszínű csíkok vannak a pasztelltől indulva a tiszta árnyalatokon át egészen a tompákig. Az izgalmat az adja, ahogyan a különféle hátterek megváltoztatják ugyanannak az árnyalatnak az észlelését: másnak látjuk az adott színt egy fekete, egy szürke vagy egy fehér háttér előtt. Mátrai ezzel az észlelés relativitására mutat rá és a látás megtisztítására hívja fel a figyelmet.

Molnár Sándor fehér festményei, a Szanszkrit sunjaták az életmű a művész által kijelölt öt korszaka közül a legutolsóba tartoznak: ezek a levegő-képek végső állomásként, önkiürítésként értelmezendők. A színek egyre fogytak Molnár festményeiből, miközben a fény folyamatosan növekedett, míg végül elért egy transzcendens állapotot.

Hasonlóan filozofikusak Bogdándy Szultán expresszív jelrendszerű és egyéni mitológiát hordozó munkái. Elsőre ugyan visszataszítónak és ijesztőnek láthatjuk az állati csontokból, romlandó anyagokból, samanisztikus elemekből felépülő kompozíciókat, de ha megengedjük, hogy hassanak ránk ezek a munkák, akkor valóban közel kerülhetünk hozzájuk.

A Magánzárka központi figurája vaskeretbe zárt börtönét rézszínű fák őrzik, levelei nyugtatók gyógyszeresdobozáról kivágott címkék. A Holdfényes Budapest című munka brutális jelenetének élét az ablakok mögött felsejlő, régi-idilli Budapest képeslapok, ezek a „talált tárgyak” hivatottak tompítani, ha egyáltalán feltűnnek a nézőnek. Az Urnák című művön kilenc, cseréppel kibélelt, ovális bejáratú kamrácska látható, ezekbe különböző csontdarabokat, alkatrésztöredékeket helyezett el az alkotó. Az enyészetről szólnak az Apácabomlás csontdarabkái is. Számomra a legnyersebb munka a Nyúltenyésztő anya gyermekével, amelyen a ketrecekbe helyezett, nyúlkoponyát viselő faragványok, az alattuk lévő Anya és a köztük levő Barbie-testű „istenség” kompozíciója alakul profán oltárrá a szemünk előtt.

Ámmer és Bogdándy egyaránt érti és nagyszerűen él a groteszkkel. Ámmer munkáiban azonban csak az utolsó pillanatban vesszük észre, hogy a művész a képünkbe nevet. Ott van például az Alter Ego című portré, amely az egyik oldalról klasszikus szoborfejnek tűnik, szemből azonban látszik, hogy a figura a másik oldalt nyelvével kinyomja az arcát, nekünk pedig nevethetnékünk támad. Hasonlóan érzünk a sorozat másik darabjánál, a nyelvet öltő, fintorgó arcképnél is.

És még egy kapcsolódási pont a művek között: Drabik István gesztusjellegű, Giacometti stílusjegyeit is felmutató, acélból és rézből épített, elgyötört emberi arcai épp olyan nyers őszinteséggel szólnak hozzánk, mint Bogdándy assemblage munkái.

A kiállítás szeptember 22-ig látogatható a Pesti Vigadó V. emeleti kiállítótermében.

Fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond