Hiányzik. Ahogy hiányoznak a korán eltávozott barátok, Bertha Bulcsu, Gyurkovics Tibor és a többiek, de Ervin különösen. Mert hiányzik az a szeretet, ami a lényéből sugárzott. Ami betöltötte körülötte a teret, az írásaiból is áradt, novelláiból, meséiből egyaránt. A hatvanas években még Pécsett élt, a Dunántúli Napló munkatársa volt, közben levelezőn végezte az egyetemet, s ha Pestre jött vizsgázni, mindig találkoztunk. De találkoztunk Pécsett is, törzshelyükön, a Nádor kávéházban, meg a lenti társaságunkban. Ismertük egymás írásait, de még egymás családjait is, első felesége a híres pécsi balett balerinája volt. Egyik külföldi turnéról ő hozott haza Ervinnek egy öreg, használt Opelt, neki lett közülünk elsőként autója a hatvanas évek derekán.

Lázár Ervin 1963-ban
Forrás: Fortepan. Adományozó: Hunyady József

Ervin felkerült Pestre, elvált, de néhány év múlva újranősült, a kitűnő írónőt, Vathy Zsuzsát vette feleségül, s vele régi vágya is teljesült, gyermekeik születtek. Ők aztán növekedvén nagy ihletői lettek a meséknek. Aki ismeri Ervin mesevilágát, tudja, milyen különleges nevű szereplői vannak. Kislánya, Fruzsi egyszer megkérdezte, ki az a bácsi, akinek a portréja ott van apja szobájában. Az bizony Berzsenyi Dániel. Hát például ebből lett a gyerek száján Berzsián.  De tovább megyek. Az ehhez kapcsolódó Dideki meg abból a mondókából, hogy csigabiga gyere ki, ég a házadideki…

Lázár Ervin és családja
Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum

Lázár novellistának indult. Pécs az ő idejükben pezsgő irodalmi életet élt, a Jelenkor a hatvanas években sok írónak volt menedéke.  Regényt is írt fiatalon, s bár a Fehér tigris érdekes, figyelmet keltő mű volt, mégsem jelölte ki számára a nagyepika útját.  Maradt a novellánál, és nemsokára rátalált meséi hangjára is. Noha meséit is novelláknak tartom. Írásművészete nem terjedelmében nagy, hanem sűrítményében. Vertikális, akár a vers. Márai azt mondta Krúdyra, hogy írásaiban soha nem tévedett. Ervin sem. Ahogy egyik gyönyörű történetében a bolond sírásó a népek csodájára felfele ás, a magasság felé, Lázár is az egekből ásott ki mindig egy darabot, és így ért el a fényességig.  

Egyik korai kötetében, a Csonkacsütörtökben van egy történet a behavazott pusztáról reggelente a falusi iskolába induló kisfiúról. Még gyanútlanul él a világban, érzi a szülői szeretet melegét, tréfálkozó apját, szereti a pusztát, a környező tájat, Kobrák bácsit, a kanászt, s olyan bizalommal lépdel a magas hóban, halad a fergetegben, mint aki meg van győződve, hogy nem érheti baj. S nem is éri.  Édesapja mindig ott van mellette a bajban, megsimogatja a fejét, tréfás mondókákat talál ki, a világ békés, a hosszú út az iskoláig hozzátartozik az élethez. Ez a kisfiú, a maga világbizalmával megmaradt az író Lázár Ervinben. Ezt szerettük benne, a bizalmat és a megőrzött szeretetet. Magával hozta a szülőföld, a tolnai táj, a Rácegrespuszta soha el nem halványuló képét is, és irodalommá nemesítette.

Dömdödöm… mondatja mesehősével, ami annyit jelent, hogy szeretlek. Néha úgy képzelem el Ervint, mint egy hatalmas, jóságos, bajszos óriást, aki fölébe hajol annak a tolnai tájnak, és szeretetével élővé varázsolja. Hangjára felneszelnek a pusztai férfiak és asszonyok, gyerekek futnak elő mezítláb a porban a lórédomb felől, idegen vándorok térnek be a Nagyszederfánál, kujtorgó kér szállást az istállóban, holtakat kelt életre a messziről jött ember…

Csillagmajor a címe annak a könyvének, amiben ezek a fantasztikus novellák vannak. De bármennyire is hihetetlennek tűnnek, a valóságban gyökeredzik mindegyik.  Képzelete nem ismert határokat, de ez a képzelet a megélt múltból táplálkozott. Egy elfelejtett világot tár elénk, pusztai emberek életét, szerszámokat és tárgyakat, amelyekkel dolguk volt napjaikban. A tájnyelvet is gonddal menti ki a feledésből. Azt írja: kocsikenyőcs, és nem kenőcs, és tudjuk, hogy arról a sárgás-vöröses kulimászról beszél, amit egy lapos fadarabbal a szekér kerekének tengelyére meg a rúd forgójára kentek a kocsisok. És mennyi szeretettel tudta bemutatni a traktort is, a pusztába érkezett, megcsodált Hoffert, meg  azt, ahogy a traktoros reggelente szúrólángot lövellő lámpával melegítette be a vas-körtét, ami a motor orra alól ágaskodott elő. Irigykedve írta, hogy Belgiumban látott egy „kézmíves múzeumot”, a régi mesterségek eszközeit állították ki, fájlalta, hogy nálunk nincs ilyen.  De a rácegresi novelláiban sokat megmentett e feledéstől. 

Aranyjánosi szerelemmel dédelgette a szavainkat. Van a kötet függelékében egy befejező ciklus. Ebben a ruhásszekrény alján talált dobozról ír, melyből fénykép negatívok kerültek a kezébe, üveglemezre vett családi pillanatok. S ahogy forgatta őket, ősök elevenedtek meg, mint valami előhívóban, anya és apa, nagyanya és mások, s megszólaltak régi hangokon, történettöredékek hallatszottak a fekete üveglapokról. Utak és házak tűntek fel, lucernaföld és füzes, fácánkakas burrogott, ugartyúk füttyjele hasított az estébe, és ő ment gyerekként boldogan, apja erős kezét fogva felfedezni az életet.

Fölfedezte és ránk hagyta. Azt hiszem, közülünk az övé a legegységesebb, legharmonikusabb életmű. Nyolcvannégy évesen még itt lehetne. De amit létrehozott, itt van. A Négyszögletű kerek erdő, meg a Csillagmajor lakói gyereknek, felnőttnek örömére.