Írhatnám azt, hogy lázadó tinédzser koromban hangosan dübörögtek a szobámban a legvadabb Linkin Park-nóták, jelezve a világ felé, hogy mennyire elfuserált. A valóság azonban az, hogy ennél jóval keményebb zenéket hallgattam, jóval keményebb bulikba jártam, de valahogy mégis megfért a HétköznaPI CSAlódások, a Sex Pistols és a Motörhead mellett a Linkin Park is. Mert ez a zenekar is képviselte azt a dinamikát, azt a lázadást, amelyet az előbb említett bandák, csak a Linkin Park jóval szofisztikáltabban, köszönhetően a nu metal kategóriának, melyet megfűszereztek még egy kis rappel is, hogy igazán eltalálja a lázadó tinédzsereket a mondanivaló. Meg lehetett őrülni a dalaikra, ordítani a szövegeiket és mintha még adtak is volna valami pluszt egy-két számmal. Pontosan ezért vártam én is szinte tűkön ülve a több ezres tömeggel ? összesen 45 ezren voltak június 27-én a VOLT-on ?, hogy végre meglássam tinikorom egyik ikonikus fiúbandáját. Ezzel a jelzővel pedig el is érkeztünk a koncert első problémájához.
Ugyanis az este kilenckor kezdő Linkin Park csak nyomokban jelent meg a nagyszínpadon, helyette a közönség egy új fiúbandát kapott, akik jóval érzelmesebbre vették a figurát, mint amilyenre a nagyérdemű számított. Húsz perc késés ? és hangos követelés után ? kezdték meg a koncertet, Chester Bennington énekes pedig úgy jelent meg a színpadon, mint aki éppen sítúráról jött ? bár ebből a ruhatömegből a koncert végére alig maradt valami a női rajongók örömére. A legtöbben az olyan ikonikus dalokat várták, mint a Numb, a Breaking The Habit, az In The End vagy a Bleed It Out és a Crawling. Ehhez képest szinte rögtön az új lemez dalaival kezdtek, amely viszont jóval poposabb irányvonalat célzott meg, ettől pedig a koncert is kapott egy, a ?90-es évek fiúbandáinak bulijaira jellemző hangulatot. Chester egészen a koncert feléig alig kommunikált a közönséggel, semmi ?hello?, semmi ?sziasztok?, kiakasztották a magyar zászlót, és uccu neki, már kezdték is, aztán egyszer csak elhangzott egy ?thank you?. A buli második felében pedig ahogyan lekerültek a ruhák az énekesről, úgy oldódott a hangulata is és egyre kommunikatívabb lett, sőt a végén már a közönség közé is lemerészkedett, ahogyan Mike Shinoda is, aki a gitár mellett a rappelésért felel.
Hiába oldódott azonban a hangulat, elmaradt a nagy megőrülés. Chester ordított a mikrofonba, mégsem hittem el neki, amit hallok, olyan volt, mintha egy szépen megszerkesztett produkciót látnék.
De ennyi.
Semmi plusz, semmi valódi érzelem, erőtlen volt az egész. Nem rázott ki a hideg, nem volt meg az igazi extázis. Hiába adták elő a fent említett klasszikusokat ? bár a Crawling akusztikus próbálkozását mellőzhették volna ?, nem volt meg a kellő hatás. Ezt többek között az is okozhatta, hogy pocsék volt a hangosítás. Olyan koncerten nem voltam még, ahol hallottam a saját barátaimat, nemhogy a körülöttem állókat. Ez itt most megtörtént. A Linkin Park után következő Brainsnek jobb volt a hangosítása, ami több, mint kellemetlen egy ekkora zenekar esetében. Emellett pedig az volt a fő probléma, hogy aki a kétezres évek Linkin Parkját várta, az csalódott a leginkább, hiszen nem volt nu metal, sokkal inkább nu pop, ami egy kis szódával úgy, ahogy elment, de semmi több.
Ennek ellenére a tömeg ? bár jócskán hallatszottak a panaszok, a bekiabálások és a közönség soraiból sokan ki is mentek a koncert második felében ? rendkívül lelkes volt, ordítottak és fütyültek, szinte bármit kaptak. Éppen ezért nevezhette az énekes is a turnéjuk legjobb koncertjének a VOLT Fesztivál buliját, az azonban elég sokat elárul az egészről, hogy ez a koncert sokkal inkább a közönség lelkesedésének, semmint a zenekar jelenlétének köszönhetően volt jó.
Fischer Viktória
Fotó: Mohai Balázs/MTI
