Miközben az előbb említett két fazon csodálkozik, az író azon töpreng, hogyan kellene Könczey Elemér karikatúráinak többi szereplőjét is beleszőni a riportba, amelyet éppen most ír. Jó sokan vannak, gondolja, miközben lapozgatja az erős társadalomkritikát sem nélkülöző rajzokat, amelyekből a kolozsvári művész eddigi élete során több mint hatezret készített. Szóval az író erősen töri a fejét, s már-már a megoldás közelébe kerül, amikor kopogtatnak az ajtón. A tessék! felszólításra két férfi lép be a dolgozószobába, az egyik Albert Einstein, a másik foghíjas gereblyét hord a vállán és csupán egy fog virít a szájában. Einstein kacag, és a férfira mutatva azt mondja: ez aztán az összhang. Na jó, jó – mondja az író –, az már leesett, hogy ezek a furcsa figurák mind Könczey Elemér karikatúráiból kerültek ide, de te mit keresel itt, Einstein? A mester széket húz az író mellé, komótosan elhelyezkedik, majd azt mondja: jól jegyezd meg, amit most mondok. „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.”
Miközben Könczey Elemér sűrítve tálalja életfilozófiáját, a nem hétköznapi társasághoz egyre több karikatúrafigura csatlakozik. Jönnek a mutáns koronavírusok, a borozgató Facebook-logó, a kis és nagy agyú emberek, a bekötött szemű Iustitia, a like-ujjú cumi, a babérkoszorúját a műfogsora mellett tartó veterán és a kő nélkül maradt Sziszüphosz is. Mi ez az egész?, értetlenkedik az író, mire a karikaturista mesélni kezd.
A humor a napi rutin része
– A rajz pár négyzetcentiméternyi nagyon koncentrált felület. Benne van a téma, az üzenet, értékrend, látásmód, összesűrített vizuális forma és természetesen a poén. Hogy ezt jól meg tudjam csinálni, folyamatosan követni kell, mi történik a világban. Lehet ez politika, közélet, gazdaság, sport, hit, művészet, család, bármi, ami körülöttünk történik. Amíg napi szinten készítettem karikatúrákat a Krónika című napilapnak, a megfigyeléseim egyfajta zajt generáltak állandóan a fejemben. Folyamatosan figyeltem, hogy mi történik körülöttem, a világban, és tudtam, hogy arra reagálnom kell. Azzal, hogy egy éve már nem napi szinten csinálom ezt, a zaj átmenetileg megszűnt. Azt érzem, hogy a hátralépés ideje jött el az életemben. Ez a fajta lecsendesedés most nagyon jól jön. Nem azt jelenti, hogy nem figyelek, csak nem mindennap reagálok, inkább elraktározom a történéseket.
Mit jelent számodra a humor?
A humor kell az embernek mindennapi szinten, része a napi rutinunknak, a történetünknek. Ahogy napi szinten szükségünk van ételre, italra, levegőre, szeretetre, adrenalinra, úgy humorra is. Ez a mottóm. A humor a szélesen értelmezett kommunikációnkban a kötőanyag. Gondoljunk csak bele, ha találkozunk bárkivel, és a beszélgetés elején elhangzik egy könnyed poén, egy humorosabb mondat, azonnal elmosolyodunk, és az egész találkozás közvetlenebbé válik.
A karikaturistának igen éles fegyver van a kezében. Miként szabad ezt használni? A humor mikor segít és mikor árt?
Valóban árthat a humor, ha azt nem megfelelően használjuk. A fekete humorral különösen óvatosan kell bánni. Arra kell figyelni, hogy bár kritizálunk, mégse legyünk igazságtalanok. Amikor én kifigurázok dolgokat, rámutatok hibákra, sosem a személlyel teszem azt, hanem az emberi viselkedésmintával. Épp ezért szeretek használati tárgyakat rajzolni a humor forrásaként, hiszen azokat az ember hozza létre, és azok által is jól lehet ironizálni. Azt viszont övön alulinak tartom, ha olyan valamit figurázunk ki, amin nem lehet változtatni, legyen az egy emberi adottság, egy társadalmi állapot, egy történelmi jelenség. Ha viszont egy adott dolgon lehet változtatni, azt ki lehet figurázni, lehet kritizálni.
Előfordult, hogy valaki megsértődött a karikatúrád miatt?
Nem gyakran, de esetenként (évente egy-két alkalommal) előfordult, hogy az általános üzenetet valaki magára vette, holott én konkrét embereket sosem kritizálok. Volt, hogy vallási, szociális vagy nemzeti érzékenységet érintettem. Úgy gondolom, hogy minden alkotás, amit kiadok a kezemből, onnantól a saját életét éli. Nem reagálok rá akkor sem, ha valakit személyesen negatívan érint. Ez persze nem azt jelenti, hogy elhatárolódom az alkotásaimtól, csupán elengedem őket, „felnőtteknek” tekintem, hagyom, hogy a saját útjukat járják.
Valahol azt nyilatkoztad: van egy űr aközött, amilyen az ember és amilyen lenni szeretne. Ezt az űrt kell kitölteni öniróniával. Pontosan mit értesz ezen?
Ez nemcsak az alkotó emberekre, hanem mindenkire vonatkozik. Képmutatóvá vált a világ. Folyamatosan azt mutatjuk, aminek látszani szeretnénk, amit elvár tőlünk a társadalom, amilyenek valójában nem vagyunk. Ezek azonban hamis képek. Ha az ember ismeri magát és van öniróniája, akkor a valóság és a mutatott kép közötti űrt ki tudja tölteni, nem lesz hatalmas a szakadék. Nemcsak azt kell megmutatni, hogy mennyire nagyszerű, irigylésre méltó vagyok, hanem a hibákat, gyarlóságokat is. Ha ezt felvállalom, a hitelességi szintem is megnő. Ebben a kommunikációs dzsungelben csak úgy lehet talpon maradni szerintem, ha az öniróniát nem vesszük ki a képletből. A karikatúráim jelentős részénél a saját gyengeségeimből indultam ki, azt tettem humorossá. Szerintem csak így lehet dolgozni, piedesztálon állva és onnan oktatni nem hiteles.
A karikatúra: új perspektíva, fricska, túlzás. Meddig szabad ebben elmenni? Hol a határ?
Hogy meddig lehet elmenni? A végtelenbe és tovább, hogy az egyik kedvenc rajzfilmfigurámat idézzem. Ma már szinte feldolgozhatatlan mennyiségű impulzus ér bennünket, és ahhoz, hogy ebben látható legyél, túlzásokra is szükség van. Az én munkáim egy torz vagy egy kimozdított perspektívából néznek valamire vagy mutatnak meg valamit. Ez azért van, hogy valamire felhívjam a figyelmet és általa kicsiholjam a poént. Ha nem veszik észre a munkádat, az gyakorlatilag nem létezik, még akkor sem, ha az a világ legzseniálisabb alkotása. Fontos, hogy a végén az eltúlzott perspektívát vissza lehessen vezetni az eredeti mondanivalódra, hiszen csak úgy lesz hiteles az üzenet.
Azt mondod: két világközepe közötti tengelyen formálódtál, Kolozsvár és Székelyudvarhely között. Melyik határoz meg téged jobban, a székely identitásod vagy a kolozsvári művészvilágban való felnőtté válás, az erős értelmiségi lét?
Későn érő, elemző típus vagyok, de szeretek nagyon figyelni is. Az, hogy tömbmagyarságban nőttem fel, mindenképpen meghatározó, védett gyerekkorom volt. Bár ezt nem szoktam hangsúlyozni, de a székely furfang is alakítja és formálja az életemet, a munkáimat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nyomokban székely furfangot tartalmazok. S bár meghatározza az életemet szülőhelyem, Székelyudvarhely, mindig tudtam, hogy kicsi nekem az a város. Majd Kolozsváron jelentkeztem egyetemre, így kerültem ide. Megérintett a város szellemisége, közelebb kerültem az erdélyi mindenféle művészeti körökhöz, és a már említett megfigyelő státuszomból jobban, tisztábban kezdtem látni a dolgokat. Lett volna lehetőségem Budapestre költözni, de úgy éreztem, az már túl nagy olvasztótégely lenne számomra. Kolozsváron találtam meg azt a pozíciót, ahonnan rálátásom lehet egész Erdélyre, de akár Budapestre vagy akár messzebbre is. Bár Kolozsváron magyarként egy kisvárosnyi közösségben élek, mégis egy jóval nagyobb város kulturális, gazdasági, társadalmi előnyeit, lehetőségeit tudom használni, ami számomra ideális. Ilyen szempontból Kolozsvárt mindenképpen egyedinek tartom.
Többször hivatkoztál már arra, hogy a kisebbségi lét plusz érzékenységet, perspektívát adott számodra.
– Azt szoktam mondani, hogy kisebbségben, de azáltal többségben élek, senkivel nem cserélnék ebben a tekintetben, emberileg, alkotóként egy teljesen más percepció adatott meg nekem. Szinte tökéletesen beszélem a többség nyelvét, ismerem gondolkodásmódjukat, működésüket, kultúrájukat, ezáltal az ő perspektívájukból is látom a világ dolgait. Így könnyebb kezelni szerintem a globalizálódás minden nyavalyáját, toleránsabb lesz az ember, és érdekes módon ezáltal erősödik meg a magyar identitástudat. Nagyon vicces és szomorú egyszerre, amikor néha ezt megkérdőjelezik.
Úgy tudom, mindig kell lennie a közeledben papírnak és rajzeszköznek, ahogy mondod: folyton firkálsz valamit.
Ez igaz. Néhány hete kirándulni voltam, és a végén kaptunk a turisztikai ügynökségtől egy kérdőívet, amit ki kellett töltenünk. Volt egy rovat, ahová be lehetett írni a plusz megjegyzéseinket. Mivel búvárkodni voltunk, a megjegyzés helyére gondolkodás nélkül korallt, polipot, cápát, piramist, pálmafát, búvárt firkantottam. A körülöttem lévők csak néztek, hogy ezt most miért csináltam, én meg nem tudtam megmagyarázni, egyszerűen így jött. A mellettem ülő kisgyerek egyébként rögtön papírt és ceruzát kért, és ő is elkezdett rajzolni, és ettől az egésztől a kisbuszban mindenkinek egy kicsivel jobb kedve lett pár percre. Egyébként nálam tényleg mindig van papír és rajzeszköz, mert nem tudhatom, hogy mikor lesz rá szükségem, például így. Szeretek nyomot hagyni, bárhol, bármikor, bármilyen kis mértékben.
Az alkotó ember számára ez tényleg nagyon fontos. Végső soron te milyen nyomot szeretnél hagyni magad után?
Bennünk, alkotó emberekben van egy belső nyomás, amit szeretnénk kiegyenlíteni a külvilágéval, megmutatni a gondolatainkat, érzéseinket a világnak. Ez tekinthetjük egyfajta exhibicionizmusnak is, de a lényeg, hogy munkál bennünk valami, amit szeretnénk kivetíteni. Folyamatosan ezzel, magunkkal foglalkozunk, magunkat vizsgáljuk, viszonyítjuk, ez éltet, s ezért szükségünk van egyféle egészséges egoizmusra. Viszont ha ezáltal, az alkotásaimmal, másoknak segítek, másokat tanítok, szórakoztatok vagy példát mutatok, és általuk felismerik a hibáikat, általuk jobb emberek lesznek, már elértem a célomat, megfelelő nyomot hagytam. Egy karikatúra, festmény, rajz, borító vagy plakát annak a belső nyomásnak a kivetülése, ennek az egoizmusnak az eredménye, ez lehet akár a mű is.
Karikatúráid egy idő után fekete-fehérről színesre váltottak. Mit szerettél volna ezzel üzenni?
Az, hogy elkezdhettem színesben rajzolni, új perspektívákat nyitott meg. Gondoljunk csak arra, hogy például most már meg tudom jeleníteni egy zászló színeit. A vizuális kommunikációnkban nagyon erős szerepe, konnotációja lehet a kromatikának, a színeknek, például itt a szivárvány, de számos más példát is említhetnék még.
Hol látod magadat tíz év múlva?
Csakis a vászon vagy a rajzlap előtt valahol. Viccesen szoktam mondani, hogy keresem azt a gyártót, aki egy időtágítót le tudna szállítani nekem, 24 órát 36-ra, de legalább 28-ra tudna nyújtani. Úgy érzem, hogy nekem mindig lesz feladatom, jobban mondva mindig adok magamnak feladatot. Folyamatosan hajt a kíváncsiság, a tudásvágy előre, és a belső utazást az elmémben is nagyon izgalmasnak kezdem találni, egyre több ott a látnivaló. Ha a volt Szovjetunióban élnék, sztahanovista lennék, most csak egyszerűen munka- vagy jobban mondva alkotásmániás vagyok. Bár sokat dolgozom és sokféle dolgot csinálok, van egy lényeges szempont számomra: nem szeretek és remélem, soha nem is fogok receptek, mások által rám erőltetett szabályok alapján alkotni és működni.
Miközben Könczey Elemérrel arról beszélgetünk, hogy munkájában a legfontosabb számára a hitelesség és a következetesség, a homokórában ácsorgó zászlós férfi öntelten azt kiabálja: végre a csúcsra ért. Ez egy ostoba tök, mondja az író, majd hozzáteszi, nem veszi észre, hogy folyamatosan pereg ki a lába alól a homok? Könczey Elemér mindezen csak mosolyog, majd azt mondja: jó, ha mindenki megjegyzi, az önteltség az az érzés, ami közvetlenül a hasra esés előtt tölti el az embert.
Fotók: Szász Adorján / Magyar Kultúra
