Néhány napja, miután a felcsúti Pancho Arénában jártam, álmot láttam. Különleges történet pörgött a fejemben, s olyan valósnak tűnt minden mozzanata, hogy most is eltöprengek azon, vajon valóban csak álom volt-e. Ugye ismerik Puskás Öcsit? Ki ne hallott volna róla, a legismertebb magyarról, a világ legtechnikásabb focistájáról. Szóval, álmomban látom, hogy a tinédzser Öcsi a villamos után fut a körúton. Egyszer csak megbotlik, elesik, és a fejét beüti egy kőbe. Az emberek összefutnak, a tömegben egy orvos is akad. Bár Öcsin nem látszik komolyabb sérülés, az orvos javaslatára kórházba szállítják, hogy megvizsgálják. Hamar kiderül, hogy megúszta a kalandot, de azt javasolják, egy éjszakát töltsön a kórházban, hogy megfigyelhessék. Este nyolc körül Öcsi kilopakodik a kórteremből. Mozgékony fiú, nem tud egy helyben maradni. Ha épp nem fociedzésen van, akkor a grundon, a haverokkal rúgja a labdát. Kilép a kórteremből, egyelőre senkit nem lát. A csendes folyosó végén a padon idősebb ember ül. A fiúcska közelebb merészkedik hozzá, és meglátja, hogy focis újságot olvas. Még közelebb megy, és óvatosan leül a férfi mellé. Lopva próbál beleolvasni az újságba, de nem érti a szavakat. Hát persze, hogy nem, mert ez egy spanyol lap, csak ő ezt nem tudja. Mint ahogyan azt sem, hogy az idős férfi nem más, mint a 79 éves Puskás Ferenc. Az idős és már beteg futballista Öcsire néz, megsimogatja a fejét, s bár nem mutatkoznak be egymásnak, ő tudja, ki ez a fiúcska, hogy nem más, mint gyermekkori önmaga.
Aztán az álmomban hamarosan magamat is a kórházban találom, ahol Puskás Ferenccel találkozom. Beszél hozzám, de nem értem, mit mond. Majd a kezembe ad egy bőröndöt, de mire kinyithatnám, hogy megnézzem, mi van benne, felébredek. Mondom, az álom egészen valós volt, ma is beleborzongok, ha rágondolok.
Titkok a bőröndben
A bőrönd, az a titokzatos utazótáska vajon mit rejthetett? Miközben az interneten keresgélek, hogy megfejthessem az álmomat, összeáll a kép. Puskás Ferenc a saját hagyatékára utalhatott az álmomban. Arra a húsz ládára és két bőröndre, amelyek elképesztő mennyiségű emléket őriznek az Aranycsapat kapitányáról. Ezek 2010-ben kerültek Spanyolországból Magyarországra Öcsi bácsi lányának, Anikónak köszönhetően. Azt, hogy e felbecsülhetetlen hagyatéknak jelenleg ki a gondozója, a korábbi sajtóhírekből tudom, így elhatározom, hogy felkeresem Szöllősi Györgyöt, aki a Puskás életrajzi könyv írója, a magyar futballhagyomány és a Puskás-ügyek nagykövete, a Nemzeti Sport főszerkesztője.
S amikor azt hiszem, hogy biztosan megfejtettem a titkot, újabb álmot látok. Ezúttal is a kórházban járunk, de az udvaron, ahol az idős Puskás Ferenc és a gyerek Öcsi egymásnak passzolgatják a labdát. Mindketten boldognak látszanak. Puskás Ferenc rám néz, mosolyog, majd gyerekkori önmagára mutat, aztán rám. Mintha azt akarná, hogy én közvetítsek köztük, hogy én mondjam el ennek a fiatal fiúnak, milyen fényes karrier vár rá a jövőben, ugyanakkor mit kell kiállnia, milyen körülmények között hagyja majd el 1956-ban Magyarországot és miként tér vissza. Most már biztos vagyok abban, hogy fel kell keresnem Szöllősi Györgyöt, akinek újságírói munkáját maga Puskás is elismerte, s akit a kórházi ágyához is odaengedett. Szöllősi György Puskás Ferenc özvegyének, Erzsébet asszonynak is élvezte a bizalmát, mint ahogyan a lányának is, az unokákkal, dédunokákkal pedig ma is tartja a kapcsolatot.
– Egyetlen láda felnyitásakor több ezer fotóra bukkantunk, ami a többszöröse annak, mint amennyit hosszú évek kutatómunkája alatt sikerült korábban beszerezni – meséli Szöllősi György, amikor leülünk, hogy együtt felidézzük Puskás Ferenc emlékét. Az álmomról nem szólok neki, nem akarom, hogy ez bármit is befolyásoljon. – A hagyatékban nagyon sok értékes kincset találtunk, mint például edzésterveket, szakmai feljegyzéseket, vagy éppen egy olyan füzetet, amelybe Puskás régi magyar nóták szövegét írta emlékezetből, továbbá kézírással, majd írógéppel elkezdett, de soha be nem fejezett önéletírásokat is. Olyan emléklap is előkerült, amelyet egy Anglia–világválogatott mérkőzést követően minden játékos, így Eusébio és Bobby Charlton is aláírt.
A gondosan becsomagolt fémládák és bőröndök további kincseket is rejtettek, a felsoroltak mellett Puskás feleségének, Erzsébet asszonynak a porcelán- és ezüstgyűjteményét is. Természetesen a futballrajongókat jobban érdekelték a gondosan becsomagolt kupák, érmek, mezek és egyéb relikviák. Bevallom, engem is lenyűgözött, hogy a felcsúti Pancho Arénában közelről láthattam Puskás Ferenc címeres mezét, amelyben először lépett pályára a Real Madrid színeiben. Még ha ezt nem is lehet kézbe venni, hiszen felbecsülhetetlen eszmei értékkel bíró kortörténeti relikvia, az ember mégiscsak úgy érzi, hogy visszautazott az időben és kicsit részese lett a hőskornak. Szöllősi Györgytől azt is megtudtam, Öcsi bácsi lánya korábban mereven elzárkózott attól, hogy bárki megtekinthesse az általa felügyelt relikviákat, pedig a kutatók nagyon szerették volna, hiszen közben elkészült a Szöllősi György által írt, ma már három kiadást megért Puskás-könyv, valamint a Puskás Hungary című dokumentumfilm is. Ráadásul Anikó korábban azt nyilatkozta, hogy édesapja hagyatékát a Real Madrid kapja majd meg, de végül meggondolta magát. Hogy ez minek köszönhető, arra Szöllősi György így emlékszik vissza.
– A Puskás Hungary 2009-es díszbemutatójának másnapján a Puskás család tagjait elvittem Felcsútra, az akkor már igen impozáns Puskás Akadémiára, ahol Orbán Viktor személyesen fogadta őket. Láthatták, hogy milyen nagyszabású – akkor már részben megvalósult – tervekkel és mekkora lelkesedéssel ápoljuk Puskás Ferenc emlékét, illetve milyen értéket kívánunk létrehozni Puskás nevével az akkor éppen mélyponton lévő magyar futballban. Valamivel később jött a hír, hogy Anikó immár úgy gondolja, édesapja is azt szeretné, ha a hagyatéka Magyarországra, a Puskás Akadémiára kerülne, ott lenne biztonságban, ezért ide szánja azokat. Ezután Benidormba utaztunk, ahol raktárban voltak a relikviák. Életem nagy élménye volt, amikor Jakab Jánossal, Kollarik Tamással együtt kinyithattuk ezeket a ládákat. Olyan tárgyak is előkerültek, amelyekre sosem számítottunk. Például azok a kis zászlók, amelyeket Puskás a magyar válogatott csapatkapitányaként cserélt az ellenfél csapatkapitányaival a kezdőkörben. Köztük volt az 1954-ben játszott, 7:1-re végződő Magyarország–Anglia-meccsen Billy Wrighttól kapott zászló is. S hogy mi lehetett a Spanyolországban Panchóként becézett Puskás Ferenc legféltettebb kincse? Jogosan merül fel a kérdés, és szerencsére a választ is tudjuk rá. Ez nem más, mint az 1952-ben Helsinkiben szerzett olimpiai aranyérem, amelyet soha semmilyen raktárba vagy széfbe nem tett be, hanem gazdag játékos- és edzői pályafutása során mindig az éppen aktuális otthonában őrzött.
Bozsik és Puskás egy utcában
Bár nem vagyok különösebben nagy focirajongó, de Puskás Ferenc személye és életútja engem is lenyűgöz és inspirál. A szakértő, Szöllősi György Puskás-ügy iránti elhivatottsága egyébként az általa írt életrajzi könyv minden egyes sorából kiolvasható, ám beszélgetésünk során ez az elkötelezettség még inkább szembetűnő. Szemléletesen mesél, történetei által ott lehetünk a kispesti stadionban, a mellette álló szülői házban, amelynek ablakai a tribünre néztek, ahol valóban futballtörténelem született. Sajnos ez a ház ma már nincs meg, helyén a Budapest Honvéd edzőpályája áll. A korabeli fotók között elidőzve elém tárul a régi kispesti pálya, valamint egy kisded fotója is, akiről hamar megtudom, hogy maga a kis Öcsike, akit már akkoriban is labdával a kezében fotóztak. Ha behunyom a szemem, látom azt a sok tehetséges gyereket, akik saját készítésű rongylabdával játszottak a homokos talajon az alacsony házak között. Itt nőtt fel Bozsik József is, a Puskásék melletti lakásban, szóval ennek a helynek lehetett valami különös varázsereje, ha ennyi tehetséget adott a hazai futballnak, legalábbis én így képzelem.
S ha már Puskás Ferenc gyermekkori otthonát említettem, kitérek arra is, hogy utolsó lakhelye Budapesten a Logodi utcában volt (a Mikó utca sarkán, ugyanott, ahol Márai Sándor lakott egykor), ahonnan a legfontosabb berendezési tárgyak is a hagyatékot gondozó Puskás Intézethez kerültek, mint például Öcsi bácsi fotelja. Ezt a tárgyat a készülő budapesti Puskás Múzeumban tekinthetik majd meg a rajongók. Ez egyébként a Puskás Aréna mellett lévő régi Népstadionból megmaradt toronyépületben lesz. A hagyaték egy részét itt állítják majd ki. A kiállítás tárgyaiból több is folyamatosan úton van, voltak már Manchesterben, de Brazíliában, Lengyelországban, Macedóniában, Erdélyben és Ausztráliában is, és a FIFA-nál meg a Real Madridnál is vannak kölcsönben tárgyak.
Miközben az unokákról beszélünk, Szöllősi György azt is elmeséli, hogy Anikónak eleinte nagyon rossz emlékei voltak Magyarországról, ami nem is csoda, hiszen szörnyű körülmények között, a decemberi fagyban, hidegben menekültek el itthonról, aminek következtében a négyéves kislány maradandó egészségkárosodást is szenvedett. Ráadásul azt látta, hallotta, hogy az édesapja nem mer visszajönni látogatóba sem Magyarországra, mert attól fél, hogy 1956-os disszidálása miatt itthon börtönbe csukják vagy kivégzik, csak úgy, mint a diktatúrából szökni próbáló Szűcs Sándor nevű sporttársát 1951-ben. Puskást ugyanis katonaszökevényként kezelték, holott csakis azért viselte az őrnagyi rangot, mert a Honvéd csapatában focizott, meg akkoriban a sportolóknak is kellett hogy „civil” szakmájuk legyen (profi sport ugyanis a kommunista rendszerben hivatalosan nem létezett). Rossz belegondolni abba is, hogy Erzsébet asszonyt és gyermekét megfigyelték a magyarországi látogatásaik során, de előfordult az is, hogy a kis Anikónak egy áruházban a kezére csapott az eladónő, csak azért, mert valamit meg akart nézni. A külföldön szocializálódott gyereket ez mélyen érintette, évtizedek múltán is emlegette. Nem csoda, ha ilyen előzmények után az unokáknak is fenntartásaik voltak Magyarországgal szemben. Az áttörést a Puskás-musical hozta el, ekkor értette meg az egész család, hogy Puskást milyen nagyra tartják szülőhazájában. Ezt követően az egyik unoka, Réka és lánya magyar állampolgár lett, de mint megtudtuk, a másik unoka, Elisa is jelezte, hogy kéri magyar állampolgárságuk megállapítását, mivel a felmenőik magyarok voltak.
A hazatérés
A korabeli Puskás-fotókat nézve felszínre törnek saját emlékeim is. A tömött lelátójú Népstadionról 1981-ben készült a kép. Nem csoda, hogy telt ház volt, hiszen huszonöt év után először lépett hazai focipályára az emigrációból hazatérő Puskás Ferenc az öregfiúk mérkőzésen. Nyolcéves voltam ekkor, de jól emlékszem, hogy focirajongó édesanyám milyen boldog volt, amikor megpillantotta Puskás Öcsit a Népstadion zöld gyepén. Később mesélte, hogy az a pillanat neki milyen sokat jelentett, azt mondta, igazán érezte, hogy jó magyarnak lenni, hogy van összetartozás, s ez nemcsak a focinak, de Puskás jelenlétének is köszönhető. Édesanyám megsiratta Puskást, amikor meghalt, pedig ő elég kemény asszony, három gyereket nevelt fel egyedül, megedzette az élet, ritkán láttam könnyezni.
Visszatérve Puskás hazajövetelére, Szöllősi György azt meséli, Öcsi bácsi mindenképpen ki akarta várni, hogy leteljen a huszonöt év attól kezdve, hogy társaival együtt elhagyta Magyarországot, ugyanis ennyi idő alatt évült el annak a bűncselekménynek a büntethetősége, amivel őt vádolták. Vagyis, hogy 1956-ban katonaként elhagyta Magyarországot. Ám a hazatérése előtt annyira félt, hogy még a gép indulása előtt egy órával is hezitált. S bár 1981-ben a fociszurkolók kitörő lelkesedéssel fogadták a hazatérő Puskást, ő csak a rendszerváltozás után költözött végleg Magyarországra, ahol bár mindenféle futballal járó pozíciót és tisztséget megígértek neki, végül jószerével egyiket sem kapta meg. Némi elégtételt mégis jelenthetett, hogy ha csak négy tét nélküli meccsre is, de szövetségi kapitánya lehetett – utolsó edzői munkájaként – a magyar válogatottnak 1993-ban.
Emlékeznek az álmomra, amikor a tinédzser Puskás a villamos után fut? Milyen érdekes, hogy miután a világhírű futballista visszatért szülőföldjére, eladta autóját, és újra villamossal kezdett járni. Imádta, hogy megismerik, mindenkivel szívesen beszélgetett, rendszeresen visszajárt Kispestre, hogy ultizhasson a cimborákkal. Terjed egy legenda, miszerint Puskás Ferencnek volt egy megállapodása a barátaival, ami arról szólt, hogy ha külföldön járva nem ismeri fel őt valaki egy kocsmában, onnan egyből megy is tovább. Itthon ilyen fel sem vetődött. Puskás Ferenc mindig vidám, roppant adakozó, segítőkész ember volt, keresztgyerekeinek például se szeri, se száma a világban. Nem csoda, hogy a Puskás név a világ minden országában ismert és munkásságát mindenhol nagyra tartják. Ezt támasztja alá például a FIFA Puskás-díj megteremtése (Szöllősi György egyik legszebb és legsikeresebb feladatának tartja az ezért való lobbizást a FIFA-nál), továbbá, hogy megalakult a Puskás-díjasok klubja, amelynek célja Puskás Ferenc emlékének ápolása és az Alzheimer-kór elleni küzdelem. Merthogy Öcsi bácsi életének utolsó hat évét ez a betegség nehezítette meg, és hiába volt erős a szervezete, 2006. november 17-én hajnalban örökre lehunyta szemét. Azóta az égi focipálya mellől figyeli az utánpótlást és a szeretteit.
