Szeptember közepén mutatták be a Ments meg, Uram! operát, azonban másnap – a járványügyi helyzet miatt – már nem játszhatták, legközelebb februárban kerül színre. Hogyan viseli ezt a helyzetet?

Márciusban egyszer már megéltünk hasonlót, akkor a főpróbáig jutottunk. Most komolyabb sokkot jelentett számomra, hogy elmaradtak a premiert követő előadások. Tavasszal sok mindent kellett újragondolni. A Zeneakadémián egy hét alatt dolgoztuk ki az online oktatás kereteit, rengeteg teendő szakadt ránk, akkor kicsit könnyebben elengedtem a dolgot. Most két zártkörű előadás maradt el, amelyeken tévéfelvétel készült volna, hogy ha ismét bezárni kényszerülünk, legyen mit adnunk a közönségünknek. El kellett gyászolnom ezt a dolgot, két napba telt, míg magamhoz tértem. De muszáj átállítanom az agyam, hiszen a kesergés nem visz előbbre. A legnehezebb megbirkózni azzal, hogy ilyenkor az ember szeretné átadni mindazt, amit ebben a történetben, karakterben megtalált: érzéseket, üzenetet. Az István, a király – amelyben Saroltot játszom – próbái is félbeszakadtak. Remélem, hogy október közepén, vagy legkésőbb novemberben újrakezdhetjük a munkát az Operában. Alapvetően optimista alkat vagyok, igyekszem tartani a lelket másokban is.

Ments meg, uram!
Fotó: Berecz Valter

A Ments meg, Uram! története Helen Prejean – ma is élő – apáca elbeszélésére épül. Amikor valós személyt játszik, elengedhetetlen, hogy beleássa magát az élettörténetébe?

Szerintem igen. Megnéztem az Oscar-díjas filmes adaptációt, de az volt az egyetlen, amit Almási-Tóth András rendező engedélyezett. Az opera egy felvételét sem láttam. Nem jó, ha ilyesmit megnéz az ember, mert óhatatlanul befolyásolja egy még kiforratlan alakításban. A próbafolyamatok kezdete előtt sorra néztem a Helen Prejeannal készült interjúkat. Figyeltem, miként beszél, milyen a személyisége. Számomra megejtő volt, hogy mennyire emberi. Semmi nincs benne az apácáknak tulajdonított távolságtartásból, visszafogottságból.  Az egész életét arra tette fel, hogy megszüntessék a halálbüntetést az Egyesült Államokban. Nem sikerült elérnie, de soha nem csüggedt, és ez példaértékű.

Van jelentősége annak, hogy Joseph valójában bűnös-e?

Ez egyértelműen kiderül a darabból, és szerintem az az opera zenei- és dramaturgiai szempontból is kiemelkedő jelenete. Inkább az a különös kötődés érdekes, ami Helen és Joseph között kialakult. Van ilyen, hogy találkozunk valakivel, és annyira egy húron pendülünk, mintha örökké ismertük volna egymást. Olyankor nem számít, az illető mit követett el, mielőtt megismertük. Helen Joseph lelki kísérője lesz a halálsoron, így az ő feladata, hogy megszabadítsa a tettei terhétől.

David Adam Moore és Meláth Andrea
Fotó: Berecz Valter

Zeneileg nagyon sokszínű ez az opera: könnyűzenei elemek, gospeles részletek tarkítják. Énekesként mi jelentette a kihívást?

Mindig egységben tekintek a zenére és a karakterre, a kettő párhuzamosan fejlődik bennem. Egy opera nem szólhat csupán az éneklésről, annyi minden más van, amitől egy mű a közönség számára érdekessé, befogadhatóvá válik. Zeneileg nem jelentett különösen nehéz feladatot, bár az opera elején van egy rendkívül hosszú prológus, amin sokat kellett dolgoznom. Amikor szerepet tanulok, először a zenét, a szöveget tanulom meg, és utána tudok elkezdeni a karakterben gondolkodni. Mert addigra már az enyém az alapanyag. Nem direkt, mesterkélten formálom meg, hanem ösztönösen érzem.

Érdekes volt, mikor a premieren – hat hónap elteltével – éreztem, hogy ez már az enyém, nem kell erőlködnöm, beérett. Nagyon szerettem a közös munkát a Josephet játszó David Adam Moore-ral. Kiváló kolléga, aki a szerep kedvéért egy napra beköltözött egy halálsorra, hogy megtapasztalja, mit jelent mindez mentálisan. Épp itt volt az ideje, hogy a magyar közönség is megismerje Jake Heggie operáját. Szerintem a West Side Story és a Porgy és Bess után ez lesz a leghíresebb amerikai opera. Tulajdonképpen szerte a világban ez már ma is így van.

Évtizedekkel ezelőtt még nem volt ilyen magától értetődő, amit említett, hogy egy opera nem szólhat csupán az éneklésről.

Ma ez már evidencia. Bele is halnék, ha nem így volna. Én nem tudok „csak úgy” szépen énekelni, bezáródik a torkom. Ha dalestet adok, vagy egy koncerten énekelek, akkor is gondolat van mögötte. Bizonyára vannak énekesek, akiknek legfőbb – és néha egyetlen – erényük, hogy szépen tudnak énekelni. De szerintem a közönséget a gondolatokkal lehet lekötni.

A csendnek lenyűgöző ereje van.

Ma már bátrabban tartok akár a kottában leírtnál hosszabb szünetet, ha érzelmileg, gondolatilag indokolt, és ez segít abban, hogy a közönséggel együtt lélegezzünk.

Szerintem nem evidencia, hogy egy magánénekes csapatjátékos.

Valóban nem, de számomra elengedhetetlen, hogy egy csapat részeként tekintsek magamra. Ebből merítkezem. Életemben legtöbbször A kékszakállú herceg vára Juditját énekeltem, bejártam vele a világot, Ausztrália kivételével minden kontinensen elénekeltem. Néha úgy éreztem, te jó ég, megint egy Kékszakállú előadás… De soha nem untam rá, mert amint egy másik énekes került mellém Kékszakállúként, egészen más Judit lettem. Ez megmagyarázhatatlan, egyszerűen érzem a másik rezgéseit, ösztönösen figyelem, és nőként ahhoz idomulok. Ebben a fantasztikus Bartók-operában ráadásul a harmadik szereplő a zenekar. Megesett – például a londoni Royal Filharmonikus Zenekarnál –, hogy tőlük érkezett olyan impulzus, ami nekem is szárnyakat adott.

Rácz Istvánnal A kékszakállú herceg várában
Fotó: Éder Vera

A kortárs zene akadémista korától meghatározó a munkásságában. Ez tudatos választás volt?

Véletlen. Még a tanárképzőre jártam, amikor Alter Katalin tanárnő beajánlott engem a Mini Fesztiválra, egy neves énekesnő betegsége miatt kellett beugranom. Ezzel el is dőlt a sorsom.

Nem mérlegelte, hogy a pályája szempontjából mi lenne előnyös?

Egyáltalán nem. Pont azok a művek találtak meg, amelyek előrelendítették a pályámat. A Zeneakadémián is azt szoktam mondani a növendékeimnek, hogy csak egy valamiben, valami pici dologban legyetek különlegesek, mások. Nekem ez a különlegesség a kortárs zene, noha éneklek minden mást is. Nem érzem, hogy ez korlátozna vagy skatulyába zárna, hiszen évekig énekeltem például az Operában a Così fan tutte Dorabelláját. Opera, oratórium, dal, kortárs zene – ettől a sokszínűségtől olyan isteni az egész. Annyi véletlenszerű, csodálatos dolog történt velem, hogy biztos vagyok benne: odafentről vigyáznak rám, és terelgetnek a helyes útra.

Balczó Péterrel A kéjencben
Fotó: Nagy Attila

Nem is fordul elő, hogy magának keresi mondjuk egy önálló dalest lehetőségét?

Soha. Szerintem a diplomakoncertemen kívül magamnak semmit nem szerveztem, amit lát a naptáramban, az mind felkérés.

A tanításhoz elengedhetetlen az empátia, a figyelem?

Szerintem az énekoktatás nyolcvan százalékban pszichológia és csak húsz százalékban technika. Ahhoz, hogy technikát tanítsak, ismernem kell a növendékemet, a családi hátterét, a habitusát, a napi nehézségeit.

Én egyéniségeket nevelek,

nem akarok Meláth-klónokat ezen a pályán, mindenkiben azt keresem, amitől ő különleges, egyedi.

Ha valakin úgy látja, mégsem alkalmas erre a pályára, megmondja neki?

Igen. A Pécsen töltött öt évem alatt ez többször előfordult, a Zeneakadémiára felvett tanítványaimmal nem történt ilyesmi. Én elégedett, boldog embereket szeretnék elvezetni a diplomáig, akiknek vannak lehetőségeik ezen a pályán. Semmi értelme azt szajkózni, hogy milyen tehetséges vagy, menni fog, ha nem hiszünk benne őszintén.

Xerxes
Fotó: Éder Vera

A művészpálya elég fekete-fehér. Bizonyára vannak szakmák, ahol az ember évtizedeket tölthet el fénymásolással és iratrendezgetéssel, de egy énekes vagy kap szerepet vagy nem. Megesik, hogy a felvételin azt hisszük, felvesszük a jövő nagy reménységét, ám az első énekórán kiderül, hogy teljesen alkalmatlan, mert amit ott produkált, az több év keserves felkészülés eredménye.

Az elmúlt húsz évben rengeteget változott a világ. Akkor elég volt, ha valakinek szép a hangja, tisztán énekel, esetleg határozott. Ma egy énekestől jóval komplexebb tudást várnak el. A rendezők világát éljük, ők pedig elsősorban színészi karakterekben gondolkodnak. A Zeneakadémián átalakítottam a felvételi rendszerét. Egyik napról a másikra is kell újabb dalokat, operarészleteket tanulniuk, beszélgetünk az elképzeléseikről, helyzetgyakorlatokat kérünk. Ez az év ebből a szempontból kivételes volt, az online felvételiztetés nehézségei miatt erre most nem volt annyi lehetőség. De nagyon jó kis csapatom van, imádom őket!

A nyitóképen jelenet a Leander és lenszirom című darabból