Az internet jótékony homályából, szigorúan kikapcsolt mikrofonnal és kamerával figyeltem az előadásokat, amivel nemcsak magamat óvtam a lelepleződéstől, hanem a társaságot is az intimitás elvesztésétől. Úgy éreztem, zavarná ezt az egzotikus közösséget, ha kiderülne: olyasvalaki is hallgatja a konferenciájukat, aki még soha nem hallotta Lorenzo La Nave nevét, és arról sem tudott, hogy bezzeg Csokonai hallotta, s hozzá is látott pár versének lefordításához. Olyasvalaki, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen hatással lehetett Pietro Travaglia a kelet-európai színházépítészetre és díszletművészetre, és azt sem tudja, hogy Pietro Travaglia egyáltalán létezett, azt pedig végképp nem gondolta volna, hogy egy pécsi vagy bármilyen püspöknek szüksége volt itáliai referensre. Végül pedig olyasvalaki, aki horribile dictu az olasz idiómák világában is tökéletesen járatlan.

A fertődi Esterházy-kastély Barokk színháztörténet című tárlatán többek között Pietro Travaglia munkáit is láthatjuk. Forrás: Esterházy-kastély

*

De hát akkor – kérdezhetik most önök teljes joggal – mi a csudát kerestem ezen a konferencián? Honnan jött az a képtelen ötlet, hogy két teljes munkanapot töltsek a 18. századi magyar–olasz irodalmi kapcsolatokkal?

Nos, a dologról Casanova tehet. Pontosabban Fellini Casanovája. Lenyűgözött az a film. Azóta is rajongója vagyok mindennek, ami 18. századi. Így kerültek látóterembe a testőrírók: Bessenyei György, Báróczy Sándor, Barcsay Ábrahám, Orczy Lőrinc, Kisfaludy Sándor mind-mind a kedvenceim lettek. Azt persze nem állítom, hogy Ágis tragédiájával kelek és fekszem, de például szívesen meghallgatok olyan konferenciákat, mint ez a mostani.

Jelenet Fellini Casanovájából

Ugyanakkor persze azt is be kell vallanom, hogy sok művelt laikushoz hasonlóan néha valóban elcsodálkozom a szakmaiság feneketlen mélységein.

Dóbék Ágnes, a BTK Irodalomtudományi Intézetének munkatársa például Döbrentei Gábor példáján mutatta be, hogyan hatott az olasz irodalom a kor magyar literátusaira. Kiderült, hogy Döbrentei megpróbálkozott egy Dante-fordítással, és az általa szerkesztett Erdélyi Múzeumban számos cikket közölt a korabeli olasz kultúráról, irodalomról, esztétikai irányzatokról. Lorenzo La Nave azt vizsgálta, hogyan fordított olasz verseket Csokonai. A dolog (a szakma számára) azért érdekes, mert a fordítások sorrendje nem tisztázott. La Nave nyelvi és stilisztikai vonatkozásban vizsgálta a kérdést, a hozzáértők legnagyobb örömére. Simona Nicolosi egy másik átültetéscsokrot vizsgált, hogy kimutathassa, milyen stilisztikai, kulturális és történelmi különbségek fedezhetők föl Kazinczy Ferenc és Császár Ferenc Cesare Beccaria Dei delitti e delle pene című művének fordításában. A kérdés azért érdekes, mert a maga korában rendkívül népszerű Beccaria-művet a magyar közönség csak 1834-ben, Császár Ferenc fordításában ismerhette meg. Az olaszul 1764-ben megjelent mű fordításával 1796 és 1797 között Kazinczy Ferenc is foglalkozott; igaz, a munkát nem fejezte be…

Én azonban most befejezem a nagyon szűk szakmához szóló előadások felsorolását, hiszen a Kultúra.hu olvasóinak többsége nyilván nem véletlenül maradt távol a konferenciától.

*

A részletes ismertetés helyett hadd számoljak be bővebben néhány olyan előadásról, amelyek bizonyára a szélesebb közönséget is érdeklik! Itt van például Gulyás Judit, a BTK Néprajztudományi Intézete főmunkatársának fejtegetése a 18. század második felében felvirágzó tündérmesedivatról, valamint arról, hogy ez a divat lehet a magyar varázsmese-irodalom alapja.

Amikor mi, laikusok elolvassuk a Benedek Elek által gyűjtött meséket vagy Illyés hetvenhét népmeséjének egyikét-másikát, úgy gondoljuk, hogy valami nagyon ősi magyar hagyománnyal találkozunk. Ebben a tudatban dolgozta föl a szájhagyományból gyűjtött meseirodalmat a 19–20. század néprajza és irodalomtudománya. Könnyen lehet azonban, hogy ez a felfogás teljes félreértése a mesekultúrának.

Gulyás Judit szerint a magyar mesehagyomány alapvető problémája az, hogy a kora újkorból hiányoznak a magyar tündérmesék. A jól ismert magyar hősmesék, varázsmesék, mint amilyen a Fehérlófia, az Égig érő fa, az Égitestszabadító, a Varázsló és tanítványa és más hasonlók a 18. század vége előtti időszakból nem ismertek. Első változataik jobbára a 19. század közepéről származó feljegyzésekben jelennek meg, ezt megelőzően nincsen nyomuk az írásbeliségben. Pedig a 18. században már nemcsak sajtó működik Magyarországon, hanem kiterjedt ponyvairodalom is van, sőt a hétköznapi írásbeliség, levelezés, naplóírás is megőrizhette volna ezeknek a meséknek egy-egy részletét.

Gulyás Judit előadása azt mérlegelte, hogy a 18. század második feléből származó szórványos magyar nyelvű meseszövegek és a rájuk vonatkozó reflexiók vajon alátámasztják-e azt a feltételezést, amely szerint ősinek és keleti eredetűnek gondolt tündérmeséink valójában a 18. század rendkívül sikeres európai műmeséinek elsősorban német közvetítéssel Magyarországra érkező változataiként eresztettek gyökeret a magyar népi kultúrában.

Magyar népmesék-sorozat: Az égig érő fa. Forrás: magyarnepmesek.eu

*

Csörsz Rumen István előadását Gulyás Judit gondolatainak folytatásaként is felfoghatjuk, hiszen a BTK Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa arról beszélt, hogyan jelent meg az olasz kultúra az Észak-Itáliában állomásozó magyar katonák közköltészetében. Az olasz városokban a napóleoni háborúk kezdetétől a 19. század derekáig jelen voltak magyar katonák, és az előadó szerint az olasz populáris kultúra, a hétköznapi élet nyomai erőteljesen megjelennek azokban az alkotásokban, amelyeket a magyar bakák írtak, és a Habsburg-hadsereg katonafolklórját gazdagították. Érdekes, hogy az éppen ekkoriban virágzó, romantikus Itália-kép teljességgel hiányzik ezekből a művekből. A katonák úgy tekintettek olasz állomáshelyükre, mint bizarr világra, kényszerű rabságuk színhelyére.

És ha már sikerült eljutnom a napóleoni háborúkig, hadd meséljek az egyik kedvencemről, Kisfaludy Sándorról, akinek alakját szintén megidézte egy-két előadás. (Elárulom, valójában ezek kedvéért hallgattam végig a két napot.) Sárközy Péter, a római Università La Sapienza egyetemi tanára Kisfaludy 1796. évi itáliai útinaplóját mutatta be. A nagy műveltségű testőrtiszt elmeséli, milyen hatással volt rá az észak-itáliai utazás, Mantova, Milánó és más olasz városok templomainak, palotáinak, műemlékeinek látványa; miként hívták elő a katonából a költőt Petrarca szerelmes versei, az olasz táj, az olasz művészet, a honvágy és a szerelem emléke.

Kisfaludy Sándor (1772–1844) költő. Morelli Gusztáv fametszete. Forrás: Wikipédia

Nagy Ágoston, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpontjának tudományos munkatársa ugyancsak Kisfaludy Sándorról beszélt. Mint leszögezte, Kisfaludy naplója kiemelkedik a korabeli, magyar katonák tollából keletkezett egódokumentumok közül: magas szintű irodalmi megformáltságán túl a benne körvonalazódó érzelmi, politikai és társadalmi tapasztalatok megfogalmazásának nyíltsága miatt is. Különösen érdekessé teszi az a tény, hogy szerzője észleli Észak-Olaszország társadalmi átalakulásait. A szeme láttára indul meg ugyanis az a nagyszabású átalakulás, amely a Milánói Hercegséget és a rövid életű olasz köztársaságok társadalmát kiemeli az abszolutista monarchiák viszonyai közül, és a polgáriak felé indítja el.

Azt hiszem, jól teszem, ha nem folytatom a különlegesebbnél különlegesebb előadások bemutatását, mert be kell látnom, hogy nem sikerült kilépnem a szűken vett szakmaiság keretei közül. Az, hogy én különféle személyes okok miatt megtalálom a magam kedvenceit az ilyen konferenciákon, nem jelenti azt, hogy mások is megtalálják, azt meg végképp nem, hogy mások ugyanezeket a témákat találnák izgalmasnak, meghallgatásra méltónak. Bizonyára vannak olvasóink között olyanok, akiknek többet jelentett volna, ha elmesélem, milyen olasz művek voltak a Károlyi és a Festetics család könyvtárában az 1790-es években vagy arról számolok be, milyen olasz fordításokat helyezett el Ivánkay Vitéz Imre az Orpheus irodalmi folyóiratban, esetleg azt mondom el, hogyan támogatta a zeneművészetet a Zichy család óbudai ága… De hát nem lehet mindenkinek a kedvére tenni.

Abban ugyanakkor biztos vagyok, hogy minden olvasónknak van egy-egy speciális „szakterülete”, amelynek ugyan nem szakembere, de jobban érdekli, mint a többséget, és szívesen csemegézget belőle, ha lehetősége van rá.

Nézzék el nekem, hogy ez alkalommal én is ezt tettem.