„Olvassák úgy, mint egyetlen sötét kalandregényt”

„Amikor elkezdtem ezzel az anyaggal foglalkozni, egy csomó dolog úgy ért, mint egy pofoncsapás. A Tavaszai tárlat című regényemben már megpróbáltam feldolgozni az 1956 utáni időszakot. Rettenetes nagy felelősség, ha valaki a szépirodalom eszközeivel nyúl ehhez, mert az értelmiséghez sem szivárgott le minden információ” – fogalmazott Spiró György, aki írásait történeti kutatásokra, levéltári anyagokra alapozta.

Rainer M. János hangsúlyozta: megkésett kutatások ezek, mert a jelenkor feldolgozása – ha szabad a közbeszéd – szinte az eseményekkel egy időben vagy rögtön utána megindul. Erről 1945 és 1989 között egyáltalán nem lehetett szó.

„Voltak ugyan előzmények, akadtak kutatók, akik előtte is publikáltak a témáról, mindig voltak a szabadságnak kis szigetei, ám a történészi diskurzus nem teljesedhetett ki. Nem álltak rendelkezésünkre a források; pótforrásokból, másodlagos anyagokból dolgoztunk. Néhai barátom, Varga László kikutatta Kádár János 1954 nyarán zajlott rehabilitációs perét, és tanulmányokkal, szakszerű kommentárokkal adta közre. Ő már a nyolcvanas évek közepétől ezzel a korszakokkal akart foglalkozni.”

Rainer M. János hozzátette:

ő akkoriban az irodalmi élettel és annak szereplőivel foglalkozott, akiknek nagy szerepük volt a forradalom előtti erjedésben.

„Így jutottam el az akkori Párttörténeti Intézetbe, ahová munkahelyi főnököm, Ságvári Ágnes ajánlásával érkeztem. Jeges bizalmatlansággal fogadtak. Az első kérdés az volt, hogy tagja vagyok-e a pártnak. Mondtam: nem. Mire a kutatóterem felügyelője kissé elborult tekintettel közölte, hogy majd megnézik, milyen anyagok vannak.

Kaptam is néhány papírt, mert az ajánlóm – bár ezt akkor még nem tudtam – valaha Kádár János közelében dolgozott. Egy igazi jó házból való pártfunkcionárius volt, ahogyan ezt később önéletrajzában maga is megírta. Ez javarészt titkos történet volt, amelynek a döntő mozzanatai zárt ajtók mögött zajlottak.

Tulajdonképpen mindent újra kellett kezdeni 1989 után. Ezt úgy is hívják a nemzetközi történettudományban, hogy levéltári forradalom, amely még olyan távoli helyekre is elhatolt, mint Moszkva vagy Washington. Így szembesültünk a ’90-es években többek közt Kádár János vagy Nagy Imre történetével.”

Spiró György a történész kérdésére válaszolva elmondta: mindig érdekelte a magyar történelem, az egyik első darabja a török korban játszódik.

„Meg kellet érnem, hogy úgy nézzek vissza a saját életem idejére, mint ami belemosódik a történelembe. Kellett a megfelelő távlat. Másrészt szükségem volt a történészek munkájára, a korábban nem publikált anyagokra.

Varga László Kádár János bírái előtt című könyve egy jó vastag dokumentumgyűjtemény, amely új, elképesztő információkat is tartogatott számomra. Például, hogy Kádár János – miután kijött a börtönből, s a visszakapta a Cserje utcai házát –

a kertben építtetett egy úszómedencét, amit később jobbnak látott betemetni, miután eldöntötte, hogy a népnek a plebejus arcát mutatja.

A Varga-kötet kronológiájából jól követhető, hogy Kádár Jánosnak pontosan milyen szerepe volt a Rajk-perben. Az a kihallgatási jegyzőkönyv, amely a Főtitkárok című drámámban szerepel, ahol Kádár János – mint belügyminiszter – Farkas Mihállyal közösen kihallgatja Rajk Lászlót, egy hangfelvétel leirata, amely véletlenül maradhatott fenn. Ez szerepel Varga László könyvében. Az a beszéd viszont nem, amelyet Kádár János 1949. júniusában Rajkék letartóztatása után tartott a Központi Bizottság előtt. Ő számolt be ezeknek az embereknek a „bűneiről”, és nem nagyon tudott mit felhozni, tehát még nem is volt meg a koncepció, pedig akkor már rég elfogták, vallatták, véresre verték őket.”

Spiró György elmesélte, hogy egy novellát akart írni a Magyar Dolgozók Pártjának korábbi székházáról, az Akadémia utca 17. szám alatti épületről, mikor rájött, hogy ezek a figurák – köztük Kádár János – egy dráma szereplői lehetnek.

„Ez borzasztó furcsa pillanat volt, mert az ember azt gondolná, hogy egy ilyen sok éven át húzódó történet – amely a Rajk-perrel indul és Kádár János koporsójának feltörésével végződik – prózába, epikába való. De nem tudtam volna megírni. Nekem egy drámai alak képződött meg, ráadásul olyasfajta hős, amilyet időnként Shakespeare írt le.

Úgy láttam, hogy a párt elit közegében egy királydrámát lehet megírni.

Annyi különbséggel – és ez nehezítette a dolgomat –, hogy Magyarország mindig ki volt szolgáltatva az erősebb hatalmaknak. Nehéz úgy drámát írni, hogy a drámai hős nem teljes felelősséggel követi el akár bűnös akár jó tetteit.”

Rainer M. János megjegyezte: Kádár János a Központi Bizottság előtt tartott, híres utolsó beszéde erről a nyomasztó kiszolgáltatottság-érzésről szól, arról, hogy neki még a saját történetét sem engedték elmesélni.

A drámában Rajk László és Nagy Imre halálának terhe mellett megjelenik még két alak: Péter György és Erdélyi Károly halálának felelőssége is. „Előbbi a Központi Statisztikai Hivatal elnöke, kiváló reformközgazdász, utóbbi Kádár János titkára, külügyi tisztviselő, és bár a haláluk titokzatos volt, mégis azt hiszem, ez inkább a te írói invenciód” – tette hozzá.

Spiró György szerint „nagyon nehéz, amikor valaki a mély nyomorból – mint illegális kommunista – vállalva az üldöztetést, a börtönbüntetést,

egy hitet tesz magáévá, és ehhez mindenképpen ragaszkodik, akkor is, ha kiderül: ez a hit nem sokat ér.

Nagyon nehéz felelőssé tenni valakit, aki egy félig-meddig diktatúra viszonyai közt úgy dönt, hogy a kizsákmányoltakért meg a nyomorú életűekért fog harcolni. Ez egy másik dolog. De később, mikor bekerült a politikába, mint a hatalom képviselője, ott több lehetősége volt.

Akadtak hithű kommunisták, akik visszavonultak, nem vállalták, nem csinálták. Mindig fülembe cseng egy jó barátom apjának – aki Kossuth-díjas sebész volt – a mondata: „nem érdekes, hogy mit tesz az ember, lehet becsületesnek lenni, mert nem attól függ, hogy kinyírják-e.” Ebben van valami igaz.

Kádár Jánosnak is megvolt a lehetősége, hogy miután kijött a börtönből, ne Gerő Ernőékhez csatlakkozzon. Hiszen Nagy Imréék is nagy reményeket fűztek hozzá. Nagyon érdekes, hogy csúszik át egy – jó képességű – ember gyilkossá. Ez lassú és sokszereplős folyamat. Ezért kell annyi szereplő a Sajnálatos események című második drámához, mert még a kicsi, néha jó szándékú szereplőknek is megvan ebben a szerepük.”

Az író hangsúlyozta: Kádár utolsó beszédéről már mások is írtak. Korniss Mihály erről szóló drámája mellett Kádár feleségének történetét is színpadra írta.

„Én levettem ennek a beszédnek a zavarosságából. Mert ez nem a gondolatok, csak a kifejezés zavarosságát jelentette. De a gondolat világos volt: Kádár azért nem akart szembenézni Nagy Imre halálával, mert arra hivatkozott, hogy itt már előtte megöltek ártatlanokat. Ezzel Mező Imre és a Köztársaság téri védők halálára utalt. De itt az a baj, hogy Gerő Ernő 1956-os beszéde volt, amely végképp kirobbantotta az elégedetlenséget. Provokáció volt. A lelki működést szerettem volna a saját szavaikkal visszaadni.”

Rainer M. János hozzáfűzte: 1985-ben, amikor Kádár Gorbacsovval találkozott – s erről van írásos párbeszédes feljegyzés –, beszélt ’56-ról is, és azt mondta: amikor a kivégzettek száma elérte azok számát, akik a mi oldalunkon estek el, akkor szóltam, hogy álljanak le.

„Ez mutatja, hogy itt a bosszú volt a lényeg.”

Spiró György szerint Kádár Jánost a bosszú erősebben motiválta, mint a hatalom iránti vágy. „Kádár – a Rajk László letartóztatását a Központi Bizottság elé táró beszédében – hihetetlen indulattal beszél az állítólagos barátjáról. Rajk mindent tudott, lenyűgözte a dolgozókat, remekül szerepelt… Kádárban olyan irdatlan gyűlölet van iránta, ami Shakespeare-i indulat.

Szerintem ez Kádárban mindvégig megvolt, de nagyon fegyelmezetten élt, és ritkán engedte szabadjára. Igazán bizalmas barátja alig volt, kevesekkel járt össze. Különös a feleségéhez fűződő viszonya. Ennek behatóbb ismeretét is az ’56-os intézetnek köszönhetem. Van egy fontos jelenet, amikor november 7-én – egy munkástanácsi ember visszaemlékezése szerint – Kádár a szovjetek kíséretében ment föl a Parlamentbe, és találkozott a felségével, aki leszidta, hogy:

„Már megint mit műveltél, te szemét?! Ezt a szart is te vállaltad? Miért nem hagytad Rákosira?!”

Érdekes módon ez még Aczél György feljegyzéseiben is benne van.”

Az író arról is beszélt, hogy igyekezett játszható terjedelműre húzni a darabokat, ezért néhány érdekes mozzanat nem került bele.

„Engem nagyon megrázott tizenkét éves koromban, amikor a rádió 1958. június 17-én bemondta, hogy kivégezték Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Maléter Pált. Úgy éreztem akkor – egy érett gyerek fejével –, hogy ezt nem kellett volna, hogy ebben volt valami nagyon fölösleges. A társadalom már kiegyezett volna, élni akart, csak azt akarta, hogy hagyják, mégis ment tovább a bosszúállás. Kádár saját szavai szerint hatvanezer emberen álltak bosszút.”

Spiró György a Hruscsovval való 1958-as találkozót is beleírta a drámába. „Döbbenetes, hogy akkor Hruscsov ki akarta vonni a szovjet csapatokat, és Kádár kapálózott ellene. Képzeljük el azt a történetet, hogy 1958-ban kivonják innen a szovjet csapatokat. Múlnak fontos események egy-egy szereplőn.”

Spiró György fülszövegében úgy fogalmaz: „A jegyzőkönyvek, emlékiratok, naplók szövegét igyekeztem minél teljesebben megőrizni. Remélem, előadják e darabokat egyszer. Addig is olvassák úgy, mint egyetlen sötét kalandregényt.”

A nyitóképen: Ötvenhatosok tere (Felvonulási tér), dísztribün, május 1-i riport Kádár Jánossal, mögötte Kiss Károly, a riporter Szepesi György. Forrás: Fortepan / Rádió és Televízió Újság