A bináris világ szürkeségei

Én is, mint oly sokan mások, hollywoodi akciófilmeket néztem, s néha – bár meglehetősen unom őket – most is megnézek egyet-egyet. A kevés film mellett, amit nézhettünk korábban, első olvasmányélményeim is nagyjából ugyanazon séma szerint működtek. Ezek az alkotások kétüteműek, vagy pontosabban binárisok. Van benne a jó szereplő vagy csapat, aki-amely ádáz küzdelmet vív a gonosz szereplővel vagy csapattal. A jó az egyesnek, az igennek, a gonosz a nullásnak, a tagadásnak felel meg. Közös ugyanakkor az is, hogy bármennyire ármánykodik a gonosz, a film vagy regény végére azért győz a jó. A képlet egyszerű, a világosság legyőzi a sötétséget, a fény erősebb, mint az éjszaka.

Amint telt az idő, s nyílt a szemem, én is, mint bizonyára a legtöbben, rájöttem, hogy a világ nem ilyen egyszerű. A bináris alkotások helyét átvették a komplexebb művek. A horizontomban egyre jobban elmosódott a határvonal a fehér és a fekete között. Szürkék jelentek meg, rá kellett döbbennem, hogy valóságunk sosem alapfehér vagy -fekete, hanem a szürkék burjánzó árnyalata. Persze azok a történetek kezdtek érdekelni, amelyek ezt az árnyalatkomplexitást bemutatták, s amelyeken keresztül rá kellett jönnöm, bizony összetett dolog a világ. Az elkeveredett valóság, az egyetemes szürkeség igazi kihívás elé állítja az embert. Úgy tűnik ebben az egyetemes szürkeségben, a feladat az árnyalatok szétzilálása. Rendnek nevezendő az a törekvés, amely szétrostálja a világost és a sötétet, keresi, hogy gyűljék a világosság, s vesszen a sötétség, tudva, hogy minden próbálkozás ellenére, azért csak marad némi árnyék. Ezt aztán az erkölcs a gyarlóság vagy eredendő bűn vagy esendőség számlájára írja. S hát szép is ez az elképzelés, hiszen több dinamika van benne, mint az egyszerű, bináris felfogásban. Kitölt egy életet rendesen. Csakhogy egy baj van vele! A világ nem fehér, nem is fekete, de még a szürkeség is csak mérsékelt formában és mennyiségben van benne jelen. A világ színes, színekben tobzódik, s amint a természet hihetetlen árnyalatokat fest a páva tollára, amint a vízen úszó olajfolt a szivárvány minden színét hordozza, úgy a lét is, benne az emberrel, millió színben tündököl. Tetteink, gondolataink ugyanígy színesek, árnyalatosak, sőt mi magunk is messze többek vagyunk, mint egy grafitceruzával rajzolt papírlap.

S itt a konvencionális moralitás számára már nagyon kevés talaj marad, hiszen a sötétzöld és világoszöld között nincs olyan morális különbség, mint a fehér és fekete között. Amint nehezen értékelhető egymás mellett a zöld és a kék. Míg a fehérről és feketéről tudjuk, hogy azok konvencionálisan a jót és rosszat jelentik, a kékről, pirosról, narancssárgáról, zöldről már messze nem lehet ilyen formában beszélni. Ezek a színek, szavak, gondolatok, eszmék és rendszerek egymás mellett élnek, ahogy a piros és a kék a papagáj tollán, de egymással össze nem vethetők. S ha elkeverednek, az eredmény csupán egy másik szín, egy újabb gondolat, ami visszavezethető a két vagy több alapszínre, de önmagában azokkal össze nem vethető.

Talán a gondolatok egymáshoz való szenvtelenségének felismerése hozta el a XX. századi bölcseletben azt, amit posztmodernnek, pontosabban dekonstrukciónak nevezünk. Szövegtenger – mondhatjuk, az értelmezések és meglátások folyamatosan váltakozó hullámzása, amelyben hiába keresel rendező elvet, nem fogsz találni csak újabb és újabb felbukkanó árnyalatokat. A világ végletesen szenvtelen, céltalan, egykedvű. Látjuk, ez ma szinte össztársadalmi problémákat szül.

Ám azért csak van valamilyen rendezői elv. A színkorongot, ha megforgatjuk, a sok árnyalat és átmenet úgy keveredik el, hogy fehérré váljon. A színek természetéhez tartozik, hogy a legalapvetőbb kapcsolódásuk egymással az ősszín, a fény áttetszőségét öltse magára. Ez a mi írásunk rendjén azt jelenti, hogy a világ nem reménytelenül céltalan hullámzása a gondolatoknak és eseményeknek, hanem a dolgok, szavak, rendszerek és gondolatok mélyén ott nyugszik az őstisztaság, a szín előtti szín, a világosság.

Azért szép utat jártunk be! Az akciófilmek és indiánregények fehér-fekete moralitásától indulva, eljutottunk a nagy szürkeség moralitásának gyerekesen naiv törekvésén keresztül, a reménytelenül sokszínű, és ezért egymással összehasonlíthatatlan bágyadtságához. Mindezt csak azért, hogy felfedezzük (s talán ma pont ennek a felfedezésnek a kapujában állunk), a világ harsányan színes képe végsősoron egyetlen egy alapigazsággá, a fény természetévé válik, illetve abból nő ki, s oda tér vissza.

S mit jelentsen ez? Hát azt, hogy ezzel az új naivitással szemléljük a tiszta világosságot a sok és színes gondolat és eszme kakofóniájában.