A füzesabonyi vasútállomáson régészeti kiállítóhely működik.
Emberek fel-le cikáznak a térben és időben,
és ezen az állomáson, ahol rendszerint a büfének kéne lennie,
állandóan bronzkor van.
Minden kiállított cserépedény törött.
Mint általában mindenhol, kortól függetlenül.
Egy régész azt mondaná, a lerakódott talaj terhelése,
vagy a szerencsés megtaláló parasztember ekéje volt a tettes.
De vajon nem gondolkozott-e el
minden cserépedényt használó kultúra embere élete végén:
„Nem éltem. Ezeknek a korsóknak voltam a rabja.
Romló búzát, erjedt szőlőt tartottam bennük.”
Majd földhöz vágta,
ripityára törte az összeset,
lefeküdt a templom körüli temetőbe,
magára húzta a barna televény takaróját,
várta az éppen kornak megfelelő másvilágot,
amely végül egy kukoricaföld
és egy autópálya-építés képében jött el.
Gál János: Elmúlások Múzeuma, Régészeti Gyűjtemény (lezárt, nem gyarapodik)
Vers
