Idén 445 éve, 1579 novemberében Déván halt meg Erdély és egész Magyarország egyik legnagyobb reformátora, Dávid Ferenc. Emlékére minden évben Dévára zarándokolnak az unitáriusok mellett más felekezetűek is, hogy leróják kegyeletüket az emléke előtt. Életrajza röviden így néz ki: 1520 körül született Kolozsváron. Az alacsonyabb fokú iskolái elvégzése után, patrónusi támogatással Wittenbergbe, a reformáció fellegvárába ment tanulni. Hazatérte után katolikus pap és iskolai oktató volt. Végül szülővárosába hívták tanárnak. Itt állt át a reformáció oldalára, s vallotta Luther Márton nézeteit. Okossága, erőteljes prédikációi, karizmatikus egyénisége miatt Erdély első magyar püspökévé választották. Nem sokkal ezután úgy gondolta, hogy a lutherinél közelebb áll a bibliai igazsághoz a mai református gondolkodásmód. Áttérése után kész lemondani püspöki címéről, de megerősítik pozíciójában, így ő lesz a lutheránusok mellett az erdélyi reformátusok első püspöke is. Újabb néhány esztendő múlva, az olasz orvos, Giorgio Biandrata hatására, arra a következtetésre jut, hogy a Bibliában nem szerepel a Szentháromság dogmája. Újra kész lemondani a püspöki posztról, megint visszaállították oda. Így immár az unitáriusok első püspöke is egyszemélyben. Végül, élete utolsó évtizedében – az érvényes állami tiltások ellenére – tovább halad a reformálás ösvényén. Ekkorra már idős, beteg ember, de perbe fogják, majd halálig tartó börtönbüntetésre ítélik, Dévára viszik, ahol nem sokkal ezután meghal. Sírhelyét nem ismerjük. Valahol a vár tövében nyugszik, így temetője a hegy, fejfája Déva vára.
Ami sok jó tulajdonsága mellett számomra máig impozáns és beszédes, az az a tény, hogy ez az ember elfelejtett félni. Semmi, de az égvilágon semmi el nem tudta tántorítani arról az útról, amit megtalált. Az ő elképzelése szerint a reformáció egy folyamat volt. S mint minden tisztítási folyamat, az a külsőségekkel indul, majd halad a kevésbé látványos kérdések felé. Luther Mártont, Kálvin János, Zwingli Ulrichot, Philip Melanchtont és társaikat mind olyanoknak látta, akik ebben a folyamatban az első lépéseket megtették. Kezdték a bűnbocsátó cédulák elutasításával, az istentisztelet „megtisztításával” és a szertartások bibliai alapokra való visszahelyezésével folytatták. Rá és munkatársaira várt az a feladat, hogy immár betetőződjék a reformáció, a hitelvek visszahelyezésével azok bibliai tisztaságára. Szerinte csak az igaz és a keresztény ember számára elfogadandó, ami közvetlenül a Bibliából ered. Minden más, legyen az bármilyen fontos vagy régi, zsinati vagy uralkodói határozat, nem tekintendő kötelező érvényű hitcikkelynek. Így jutott el a Szentháromság dogmájának az elutasításához, amire nem talált bibliai alapot. De itt sem tudott teljesen megnyugodni. Krisztus személye, az üdvösségben játszott szerepe, valamint saját, korábbi felfogásának ellentmondásai nem hagyták nyugton, tovább állt, folytatta a reformációt, még akkor is, amikor ezt állami törvény tiltotta. S ez okozta a vesztét…
Ismétlem, ez az ember, a korábban vázolt útjáról eltéríthetetlen volt. A cél előtte állt, s innen számára tiszta volt, hogy mit kell tennie. Kétszer kész lemondani a legfőbb egyházi méltóságról, az azzal járó anyagiakról és társadalmi megbecsülésről, mert nem tudta már azt vállalni, amit korábban hitt. Kész volt arra is, hogy ezért komolytalannak nevezzék, kigúnyolják. Később akkor is változtatott, amikor életével játszott. Barátai kezdetben próbálták rábeszélni, szép szóval meggyőzni, hogy fogja vissza magát, de nem lehetett. Ezután zsarolták, szidták, fenyegették, de nem. Befolyásos környezete még azáltal is próbálta meggátolni reformátori szándékában, hogy fizetését megvonták. Ha szép szóval nem ment, hátha menni fog azzal, ha anyagilag kötözik meg. De ez sem sikerült. Végül pont ezek a barátok játszottak kulcsszerepet elítéltetésében, vesztében.
Ez a kiállás azért bámulatos és tanulságos. Kell hozzá egy megfelelően egyetemes gondolat, s egy jókora adag elköteleződés, kvázi őrültség, s azzal indulhat az ember hegyeket mozdítani. Sikerült is neki, hite megtartotta, mert bár Déva vára a helyéből nem mozdult, de változott a világ, s kitartása, elköteleződése kiállta az idő próbáját.
Most, halálának a hónapjában, ezzel a csekély írással is ki kívánom fejezni a kegyeletemet emléke előtt, kiemelve fontosságát, s bízva abban, hogy eljön majd az idő, amikor méltó helyét foglalhatja el a magyarság legfontosabb gondolkodóinak a sorában. Hisz egyértelműen ott lenne a helye, azok között, akikre egy egész nemzet emlékszik.
