Sok évvel ezelőtt, a felettem hatalmat gyakorló nők eldöntötték, hogy öltönyt kell nekem készíttetni. Fel is vették a kapcsolatot (nevezzük Kovács úrnak) az úriszabóval, s részletesen, mint egy gyóntatószékben, elmondták neki, hogy a fiatalembernek öltönyre van szüksége, elegánsra, sötétre, szépre. Viszonylag hosszas egyeztetés után, úgy tűnt, hogy egyezségre jutottak a felek, ugyanis a megbeszélés találkozás részleteinek az egyeztetésével zárult. A megbeszélt időpontban és helyen – egy szöveteket, posztókat és egyéb ilyen, számomra rongyokat áruló üzlet előtt – meg is jelentek a felettem hatalmat gyakorló nők, s az úriszabó, meg én, aki téblábolva álltam a szakemberek mögött.
A boltba az úriszabó lépett be elsőnek. Tekintélye töretlen volt, a bent dolgozó hölgyek is mintha kicsit kihúzták volna magukat, a szövetek közkatonái így álltak vigyázzba az anyagok eme generálisa előtt. Kovács úr pattogó parancsokat osztott, ujjával mutatott különböző kötegekre, hengerekre, amiket a hölgyek készségesen tettek eléje a pultra. A felettem hatalmat gyakorló nők (szintén szakmabeliek) és Kovács úr figyelmesen nézték a szöveteket. Kezükbe vették, simogatták, húzogatták, morzsolgatták őket. Ez túl rugalmas, ez túl vékony, nem, ez szóba se jöhet, nézze milyen csillámló, ez jó lenne, de könnyen gyűrődik.
Jó ideig tartott ez a mustra, míg végül valahogy megállapodtak egy szövetnél. Szép, sötétkék, mégse fekete, nem olyan gyászos, de majdnem az. Igazán elegáns – mondták – erős, nem túl vékony, hogy hamar tönkremenjen, de nem is túl vastag, pont jó! Kovács úr aztán engem kezdett mustrálgatni, nagyjából ugyanúgy, mint korábban a rongyokat. Közben látszott, számol magában, gondolkodik, hol az anyagra, hol ujjaira, hol meg rám vet egy-egy pillantást, majd hosszas morfondírozás után, kapitányosan adja ki a parancsot: ennyi és ennyi méter. Az elárusítók méteres pálcákkal, gyors mozdulatokkal le is göngyölítették a megfelelő mennyiséget, gyors ollóvágással le is szelték azt, becsomagolták, Kovács úrnak odaadták, majd a felettem hatalmat gyakorló hölgyek, az úriszabó tekintettel jelzett utasítása nyomán kifizették a kért ellenértéket. Persze, mint mindig, csóválták a fejüket: mennyire megdrágult minden, de hát ez van, öltöny kell, elegáns kell legyen.
Kovács úr végül az üzlet előtt újabb dátumot mondott, de immár nem itt az úton, hanem nála otthon. A megadott napon és időpontban, pontosan (az úriszabó elfoglalt ember, nem szabad megvárakoztatni) meg is érkeztünk. Szobája falán különböző stádiumban levő zakók, nadrágok lógtak. Munkaasztala csupa cérna, vonalzó, méteres, kréta, tű. Sarokban egy varrógép, középen asztal, rajta divatlapok. A korábban kiválasztott szövet kibontva várta, hogy öltönnyé lényegüljön, de most egyelőre senki sem foglalkozott vele. Helyette engem mustráltak, majd Kovács úr felkapott egy vastag, színes divatlapot, a kezembe nyomta, nézegessem. S én nézegettem is, forgattam, csodálkoztam a gyönyörűen fésült, mindig vidám német gyerekeken, szögletes arcú férfiakon, karcsú hölgyeken. Az az igazság, hogy a női fehérnemű részlegnél lassabban lapoztam, mint korábban, de örömömnek Kovács úr vetett véget, hiszen egyértelmű volt, itt nekem nincs elég tekintélyem ilyen kérdésekben dönteni. A Neckermann felszentelt papjaként lapozott bele, majd a felettem hatalmat gyakorló nőkkel tanulmányozni kezdték a különböző öltönyöket. Ez túl ómódi, ez nem fog jól állni, mert alacsony a fiatalember. Inkább legyen két gombos, a három már nem népszerű, igen, ilyen az íve hónaljban, de nem ezzel a gallérral. Végül Kovács úr, a közösen kieszelt formát noteszbe rajzolta, majd tekintetét rám emelte, méterest vett elé, s alaposan végigmért. Olyan helyekre dugta bütykös ujjait, amelyeket én indiszkréciónak tartottam, de ezzel egyedül maradtam, ugyanis még a felettem hatalmat gyakorló nők sem csodálkoztak az intim szférám durva megsértésén. Kovács úr, mint ha ott sem lettem volna, rólam beszélt, de nem hozzám. Vállban ráhagyunk még, az ujjait is hosszabbra engedjük, még nőni fog, a nadrágnál is ráhagyunk egy kis pluszt, ezt majd le lehet engedni – mondta, miközben a felettem hatalmat gyakorló nők, bólogattak, dicsérték a zakók bölcs kanonokját.
Két hét múlva lehet jönni próbára! – jelentette ki Kovács úr. A felettem hatalmat gyakorló nők méltatlankodtak: ilyen későn? Nem lehetne hamarabb? Nem – jött a nyers válasz, sok a munkám, mutatott körbe, s már készült is összecsomagolni, visszaadni a szövetet. Ha nem tetszik, menjenek máshoz – mondták mozdulatai. De nem mentünk, beletörődtünk a megváltozhatatlanba: két hét múlva…
A megállapított dátumra már egyedül mentem. A nagy dolgok eldőltek, kísérőre nem volt szükség, ezt már nem tudom elrontani. Az öltöny lassan, de szépen alakult. Az utolsó próbára már ingben és fekete cipőben kellett mennem, zsebemben a pénzzel. S meg kell vallanom, a sok munka eredménye nem maradt el. Az öltöny csodálatos volt! Szó szerint, mintha rám lett volna öntve. Mindenhol jól illeszkedett, követte az idomaimat, kényelmes volt és én benne nagyon elegánsnak éreztem magamat. Otthon a beöltözést nyilván meg kellett ismételni a felettem hatalmat gyakorló nők és az általuk meghívott egyéb csodálkozók között. A szoba közepén álltam, közben forogtam, hogy minden szögét lássák. Gondosan tapogatták az anyagot, a formát, dicsérték Kovács urat, az úriszabót.
Évekig hordtam azt az öltönyt. A nadrág szárát le kellett engedni, a zakó ujja immár nem volt hosszú, de szép, elegáns és kényelmes maradt. Az idő viszont telt, az öltöny kopott, én meg híztam. Újra volt szükség, gyorsan, s az úriszabók tempója, árfekvése már nem volt számomra megfelelő. Kész öltönyt vásárlok azóta, általában évente kettőt, hiszen ez nekem munkaruha. Mindegyik jó, de egyik sem olyan. Valahol szorít, máshol enged. Átlagra van szabva, miközben az az átlag nem is létezik. Öltöny, de nem az én öltönyöm, hanem énszerű.
Nem azt akarom mondani, hogy régen minden jobb volt, s már a jövő sem a régi. Ezt nem hiszem. De kihangsúlyozom a szakértelem, az odafigyelés, a személyesség, az idő elveszett fontosságát. A tucat, a majdnem, de igazán sose jó átvette a szerepét ennek. S nem csak öltönyökről beszélek, hanem még a vallásról is. One size fits all! Hirdették korábban Amerikában. S ez a jelmondat leuralta a világot, pedig sajnos nem igaz, egyik területen sem igaz.
