Képszám: 277747
Szent István (Lipót) körút 16., Club Kávéház. Forrás: Fortepan / Deutsche Fotothek / Brück und Sohn

Baljós jelekre nyíló kávéházamban olykor
térdemre ül a bánat,
s én, zilált szerelmek szómalom lovagja,
hallgatom, hogy mit beszél,
és nem vágok szavába,

egy ilyen nap késő délutánján a pikoló
kirázta az abroszt, a törkölyt
szilvára cserélte, én eltettem a törkölyt,
s bár más utat kerestem,
kiléptem az útra, meghúztam a törkölyt,
valami furcsa karnevál folyt
éppen, szennylé folyt a földön, a téren
fáklyák lobogtak, és Lady
Winter tábort rajzolt a köldöke köré,
néhányan táncra perdültek,
mások álltak némán, és a homlokukon
nagy, vörös betűkkel írta: „én
vagyok a legnagyszerűbb én”, akkor egy

általános víz hirdette jelenését,
nem folyóból, nem égből, nem
véletlenül, nem akarattal, néhányan csak
úgy nevezik, kohéziós lé,
pedig felhő nem volt egy sem, ezért
tűnhetett úgy, hogy minden csepp
kivételes, önmagában áll, és önmagában
szól, s mondaná, egyre csak
mondaná magáét, amit akkor elnyomott
a zaj, páran fölhúzták esernyőiket,
néhányan csak feküdtek és sírtak, mások
a mamát keresték, ám neki
a szeme se rebbent, a padláson teregette
Don Ruiz szennyesét, a tagság
meg az andalúz bikája támogatták ebben,

akkor egy lódenes alakot láttam,
épp elmenőben, noha már tudom, hogy ő
a versért felelős démoni
rakoncátlanság helyettes titkára,
és azt mondta:

„Fölvettem a mai nap jegyzőkönyvét,
mondom is a fonákját, ha lehet”,
azzal mondta is:

„Elvileg társaim az Úr szűkebb körében,
kavarjunk olykor random randalírt,
a búsban mind együtt leszünk Hümérek,
szavaljuk péppé társas aggodalmaink.”

Kis szünetet tartott, megnyalta a száját,
cserepesre fújta az áprilisi szél, Eliot
mondja:
„április a legkegyetlenebb hónap”, bár
tudjuk, ez nem igaz, és a kegyetlenséget
nem a hónapokkal, inkább
a tudatlansággal társítjuk, ugyanakkor
a tudatlanságot elsősorban nem
a kegyetlenséggel, nem is az áprilissal,
csupán, en bloc, az emberrel hozzuk
nyers összefüggésbe, majd folytatta
a helyettes titkár: „Mondom is a színét”,
azzal mondta, amit ő a színének vélt:

„Egyszer, amikor beszédes hosszaival
a távolság elmozdult a csillagok elől,
s a szél lányos ívben dőlt a szőlődomb fölé,
megráztam jól az élet hosszú fáját,
hullt, ami elhalt kedvem őszi sávján
zörögve odébb, s amíg lét és nemlét
metszéspontjain bolyongtam az emlék
tompa idegével, mérték nélkül maradt
a ragyogás meg az a szem mögötti
sűrűség, hol megéled a magány
sajgó feketéje, s már nem a szóbeli
remények éji sodrát vártam,
kis nyugalmat csupán,
s az éjek tiszta álmait.

A tegnap még oly barátságos Nap
mára mintha idegen testté
ferdülne, egyedül a kép,
ami itt él valahol a hasonlat
mélyén marad közömbös bármi
változás iránt, s ugyanúgy
válaszol még ugyanarra a fényre,
a formák, színek sokadalma
is ugyanazzal az ájult erővel
cibálja a látás egyenesét,
nincs jele átváltozásnak, a csillag
ott él nyomaiban, és megidézhető –
és nézem, ahogy az ökörnyál megtapad
a fákon, s életre kel ismét
hatás, elrendezés,
mert sárból gyúrt kíváncsiságom
izgágasága fölött lassan összeáll
a bizonyosság csillagrendszere,
és mindahány apró pontján az itt és
most szertelen mosolyát látom,
és csökönyösségem talapzatáról
leszállva végleg, hidd el,
ízem, hangom a jelenlét szerelme,
a végső derű végtelen hatalma,
föladom létem, átlengek a versbe.”

Így már érthető, gondoltam, teljesen világos,
hogy miért látjuk a titkárt mindig
elmenőben, hát persze, hogy így látjuk őt,
ha ott kíván lengedezni abban
a versben, aztán nevettünk, nevettünk, mintha
nemcsak én, s a képzelet, de már
hárman lennénk a lét fedele alatt, és lenne
egy különálló test, a nevetés teste,
amivel a nevetség tárgyából sugárzó
ellenérzést tompíthatjuk el,
akkor megfordultam, már ismét a kávéházban
ültem, a cipőm nedves nyomokat
hagyott a padlón, és kabátomról színes lé
csepegett, a pikoló kirázta az abroszt, felmosta
a padlót, és elköszönt, már éjbe hajlott
mind, mi érzékelhető, meglebbent
a függöny, leraktam a törkölyt, megbillent
a pánton, eltörött a földön, mintha a mélyben
tetőzne a nyugalom, ott érné el csúcspontját
a mélyben, aztán felmostam a ronggyal,
csavartam a rongyot, felmostam a ronggyal,
csavartam, felmostam,
csavartam,

és egyszeriben kihajnalodott, akkor vettem
észre, hogy Béla végig ott ült a sarokban,
s ahogy a hajnal fényei megzavarták szótlan
merengését, fölállt, zakóját lesimította,
helyére tolta a székét, s még azt motyogta
elmenőben: „A szívben nyílik föl a hajnal”,
kezdte, mialatt egy tegnapi kiflit
gyömöszölt a zsebébe, „és egyetlen harmata
a szeretet”, mondta, és felém se nézve
kiment az ajtón, csoszogva indult a járdán
az otthona felé, aztán csak tűnődtem,
már a képzelet meg a nevetés barátsága
nélkül merengtem, vajon facsarhatunk a talmi
szépségből bármi igazat magunknak?,
és vélt igazunkból miféle szépség sajtolható
ki?, és hogy mennyiben talmi a szépség,
ha betartva mennyiségi összefüggéseit, már
nem okoz fájdalmat a befogadónak?,
hát, már csak így vagyunk ezzel, hol divat,
hol meg ész szerint és szív szerint, évek
hosszú sora óta így tartjuk, így vagyunk vele,
időnként magunk se tudjuk mi az,
amit örökbe kaptunk, és mi az, amit mi
alkotunk meg, ahogy azt sem,
hogy miért tűnik olykor nálunk öregebbnek
az emlék, akkor már hadd tartsuk így, hadd
legyünk így vele, és ti hogy tartjátok, kérdem?