„A jelenlegi vidéki operajátszást nem ismerem behatóan, a korábban kialakult véleményemet tudom megosztani” – kezdi a beszélgetést. Szinetár Miklós szerint a vidéki operajátszásnak három fontos funkciója van. Egyrészt a vidéki közönség operával való ellátása, másrészt a fiatal, felnövekvő közönség megnyerése a műfaj számára, harmadrészt az opera műfajának színesítése, fejlesztése.
„A vidéken élőknek csupán kisebb része engedheti meg magának, hogy a fővárosba járjon operát hallgatni, ennek az anyagi vonatkozások mellett is számos nehézsége van. De éppen olyan fontos az opera műfaját szerető közönséget toborozni Budapesttől száz-kétszáz kilométerre is, majd kielégíteni a felnőtt, operakedvelő közönség igényeit. Ennek egy részét meggyőződésem szerint a televízió is el tudná látni, amely a műfaj terjesztésének, népszerűsítésének kiváló eszköze lehetne.
Amikor pedig a műfaj színesítéséről beszélek, fontos hozzátennem, hogy minden város operajátszásának érdemes saját, egyedi hangot találni.
A fővárosi Operaház – és ezt a magam igazgatói tapasztalatából is tudom – kénytelen mindenevő lenni. Ennek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Míg Simándy József remekül énekelt Lohengrint és Bánk bánt is, addig ma az énekesek többsége specializálódik. Ahogyan az 1960-as években, aki modern táncelőadásra vágyott, Pécsre ment Eck Imre koreográfiáit megnézni, míg ha valakihez közelebb álltak a hagyományos, konzervatív színrevitelek, Debrecenbe járt.
Németországban nyolcvan társulat csaknem száz helyszínen játszik operát, és bár nem rajongok a német stílusú operajátszásért, ebből lenne mit tanulnunk. Igazi operajátszás Magyarországon akkor létezhet, ha Budapesten kívül Győrben, Debrecenben, Miskolcon, Szegeden és Pécsen is működik teljes értékű operatársulat. Ami nem abból áll, hogy innen-onnan vendégeket hívnak haknizni egy-egy produkcióra, hanem önálló elképzelésekkel bírnak. Ez természetesen pénzbe kerül, de mindig, amikor kulturális területen pénzről esik szó, fontos hangsúlyozni, hogy ezek fillérek ahhoz képest, amit más esztelen dolgokra költenek.
Ha rajtam múlna, vidéken a nemzeti színházak tagozataiként önálló operatársulatok működnének, amelyek évadonként meghatározott számú bemutatót tartanának.
Ehhez szükséges a művészeti vezető mellett egy állandó stáb: nyolc-tíz szerződtetett énekes, akik elsősorban az adott színházban lépnek fel. Ennek régen komoly hagyománya volt; a Vaszy Viktor-féle szegedi operát éppúgy említhetném példaként, ahogyan a Győri Balett kiemelkedő szakmai teljesítményét. Az összes létező kormányzat sajnálja erre a pénzt. Ráadásul a vidéki színházak többségének vezetője a prózai színház világából érkezik, így bizonyára kevésbé tartja fontos célkitűzésnek az operatársulat felvirágoztatását. Az utóbbi évtizedekben az említett okok miatt ellehetetlenült a hosszú távú, öt-tíz éves periódusokban gondolkodó építkezés; jobbára emlékezetes és felejthető előadások, alkalmi alkotói egymásra találások jellemezték a vidéki társulatokat, de állandó szakmai nívó nehezen alakul ki bizonytalan feltételek közt.
A magyar színjátszás rákfenéje: az egyeztetés, amelynek nehézségei az operát játszókat is utolérik. Megesik, hogy hat-nyolc hetes munkával bepróbálnak egy előadást, majd havonta legfeljebb kétszer tudják műsorra tűzni, mert mindenki ezerfelé dolgozik. Hangsúlyozom: évtizedekkel korábbi tapasztalataimra támaszkodva mondom mindezt. Bár bizonyára vidéken is jellemző felvetés a közönség részéről, amellyel igazgatóként magam is találkoztam Budapesten, hogy „mikor jönnek már a sztárok?”. Az operajátszásnak nem elsősorban a sztárokról kellene szólnia, hanem a remekműveket kell értő és színvonalas módon eljuttatnia a nézőkhöz – zárja gondolatait Szinetár Miklós.
A vidéki operajátszásról szóló beszélgetésről itt számoltunk be.
Nyitókép: Szinetár Miklós Kossuth-díjas rendező Csehov Cseresznyéskert című komédiájának próbáján a szolnoki Szigligeti Színházban 2014. október 14-én. Fotó: MTI/Mészáros János
