Az emberiség egy ideje nagyon nehezen tud bármit is kezdeni az öregedéssel. Hogy hol és mikor veszítettük el a fonalat az idő múlásának való kitettségünkkel kapcsolatban, biztosan nem tudható. Könnyű volna persze a modernitásban gyökerező, mára a fejlett társadalmakon teljesen elhatalmasodó fiatalságkultuszra fogni a visszafordíthatatlan változásokkal szembeni bénultságot – az ifjúságba való rögeszmés kapaszkodás azonban sokkal inkább tünet, mint ok.
Az öregedés tabusításának átfogó történetét ugyan még nem írták meg – mi sem teszünk kísérletet erre –, azonban egy kulcsfogalmat mindenképpen megnevezhetünk a jelenséget illetően: a tehetetlenséget. Jöhet bármilyen technooptimista szemlélet az orvostudomány fejlődését illetően, hangoztathatja bárki új bálványunk, a mesterséges intelligencia jelentőségét az élethosszabbító és -jobbító eljárások terén, vagy nemes szándékkal megpróbálhatnak érzékenyíteni minket a szexizmussal etimológiailag rokonságban álló ageizmus jelenségének felismerésére, vagy adnak támpontokat az öregedés elfogadásához.
Az idő nemcsak eltelik felettünk, hanem egyre mélyebb nyomokat hagyva még mindig áthalad rajtunk – ezzel a folyamattal szemben pedig továbbra is tehetetlenek vagyunk, életünk nagy részében igyekszünk tudomást sem venni róla, és legtöbbünket váratlanul, felkészületlenül ér a folyamat felismerése, ha szemtől szemben állunk vele.
Oravecz Imre Alkonynaplója is ezek közé tartozik, és bár az élet rengeteg aspektusát érinti, egyik sem vonatkoztatható el fő témájától, az öregedéstől és elmúlástól. Ebből adódóan nem könnyű, ám igen sok tanulsággal bíró olvasmány, melyen keresztül nemcsak a nyilvánosságban ma már ritkán megforduló alkotó személyéhez kerülhetünk közelebb, de hiteles, időnként kifejezetten nyers látleletet is kapunk egy hetvenes évei végén járó férfi életéről.
Az Alkonynaplót olvasva a legelső különös benyomásunk annak nyelvezetével kapcsolatban támadhat. Oraveczre pályájának korábbi szakaszaiban jellemző volt a lírai és prózai vonások párhuzamos érvényesítése, kéz a kézben járva a kendőzetlen fogalmazásmóddal – ennek egyik leghíresebb példája az 1988-ban megjelent 1972. szeptember.
A ’80-as évek prózaverseinek hosszúra nyúló, néhol csapongónak, végletekig részletezőnek tűnő mondatai az azóta eltelt évtizedekben egyre fegyelmezettebbekké (és időnként rövidebbekké is) váltak. Emellett a történések maradéktalan megörökítésére tett igyekezet bár megmaradt, de a leíró módozatot hol lírai eszköztárral és ábrázolásmóddal lazította (erre jó példák bukkannak fel a Halászóember prózaversek és szabadversek között álló írásaiban), hol pedig vállaltan szubjektív keretet adott a leírásnak a külvilág történéseinek és az életesemények, belső folyamatok párhuzamba állításával.
Utóbbi módszert épp az ugyancsak az elmúlással foglalkozó A megfelelő nap, majd A távozó fa című versgyűjteményében alkalmazta a leginkább szembetűnően. Ennek mentén joggal feltételezhetnénk, hogy az idén közreadott mű, ha nem is folytatásaként áll a korábban kiadott köteteknek, de legalábbis formai vagy ábrázolásbéli hasonlóságokat mutat velük.
Ez azonban nem így van. Az Alkonynapló címéhez híven leginkább a napló műfajához áll közel, lírai megoldásokkal csak elvétve él, ahogyan a nagy ívű filozofikus reflexiókat is jobbára nélkülözi az élet és halál körforgásának, ember és természet összhangjának témaköreiben. Fogalmazása ennek megfelelően tömörít, nyelvezetében szikár és letisztult, amely vonások, habár nem idegenek Oravecz eddigi írásaitól, az életmű egészét tekintve mégis egy újfajta közlésmódot hoznak létre.
A rövid, zárójeles címekkel ellátott bejegyzések belátást engednek a szajlai hétköznapokba, megrendítő őszinteséggel vallva az időskor kihívásairól és a magányról. De olvashatunk az elvált apaként való gyereknevelésről, a koronavírus-járvány megéléséről és egy kései (de nagyon is fontos) szerelem kétségekkel és feszültségekkel terhelt kapcsolattá alakulásáról, majd annak széteséséről is.
A visszaemlékezések pedig néhol a jelen idejű történetekkel összefonódva, néhol pedig hirtelen váltással, hullámokban csapnak az olvasó felé. Térben és időben ugrálva egymás mellé helyezi az író a disszidálás éveit, Kaliforniát, az utazásokat és a szajlai gyermekkort, a Budapesten szerencsét próbáló ifjú képét és a csalódott, de valahogyan még mindig kitartó középkorú férfi portréját.
A jelen és múlt sajátos találkozási pontja pedig Szajla: oldalról oldalra visszatérünk a hevesi faluba, felvillan előttünk régi lakóinak életmódja és a jelenkori pusztulás. Oravecz újfent tanúbizonyságot tett arról, hogy írói szubjektumában mennyire mélyen gyökerezik a község. Így rendre felbukkan az a felvetés is, hogy vele együtt az Ófalu, az ott lakó családok, a földművelő és erdőgazdálkodó életmód, és a régi temető emléke – tehát a történelmi gyökerekkel együtt maga a régi falu – is mind odavész majd.
Noha nagyobb szerkezeti egységekre nem tagolódik a szöveg, így nincsenek kiugró kapaszkodók, tematikus vagy kronológiai tördelések, amelyek mentén egyértelmű szerveződést fedezhetnénk fel a bejegyzések között, az Alkonynapló mégsem érződik követhetetlennek és kapkodónak. Ebben nagy szerepe van a már említett fegyelmezett és tömör kifejezésmódnak, de még fontosabb a kötet átgondolt szerkesztése: általa az első ránézésre kaotikusan ömlesztett szöveghalmaz az emberi emlékezés folyamataihoz hasonló módon és ritmusban rendeződik össze a lapokon.
Néhány foszlány pedig memóriánk törékenysége okán csak kísérteties históriaként áll össze – Oravecz esetében az egyik ilyen homályba vesző, mégis kiemelkedő történet Gertrúdkához, egy néhai diplomata hátrahagyott szolgálónőjéhez kapcsolódik, akiről csak egy-egy részletet tudunk meg, azonban sorsára valószínűleg már sosem derül fény.
A szerkesztési elvből keletkező kronológiai esetlegesség, valamint a teljesen szubjektív megélésekre való hagyatkozás nyomán kialakult töredezettség miatt nem nevezhetjük önéletrajzi kötetnek az Alkonynaplót. Pedig – meglehet, a szerzői szándéktól függetlenül – biográfiai igényességűnek is tarthatjuk a művet. Ezt a benyomást a rövid, de személyes kitárulkozásokon túl az is erősíti, hogy Oravecz visszatérően reflektál írói pályájának sikereire és kudarcaira, az irodalmi közéletre, melyben barátokat és ellenségeket is szerzett, de néhány munkájáról is megoszt műhelytitkokat. (Főleg a Halászóember, valamint az Ondrok gödre, a Kaliforniai fürj és az Ókontri című regényei keletkezéstörténetére tér ki.)
Néhány írás afféle revelatív szándékkal nyúl a pályatársak életművéhez és személyéhez. Az előbbi esetben inkább csak széljegyzeteket, rövid reflexiókat olvashatunk pár kortárs művel kapcsolatban, mikor azonban az író (egykoron volt) szakmai-baráti kötelékeire terelődik a szöveg, a sorok közül régóta érlelődő megbántottság olvasható ki több esetben is.
Így illeti mások mellett – nem kifejezetten éles, de meglehetősen mélyre nyúló – kritikával például Esterházy Pétert és még pár kortársát, akiket hol név szerint, hol pedig monogramjuk mögé bújtatva említ. Persze, a személyes visszaemlékezéshez a konfliktusok és a nyomukban kialakult vélemények is hozzátartoznak, ahogyan a tények mentén tett bírálatok is. Azonban a kritikusabb, Oraveczcel vitatkozó olvasókban felmerülhet az is, hogy némelyik ilyen írás kötetbe kerülésének kérdésében bizonyára a szerzői akarat többet vetett a latban, mint az a szempont, hogy az Alkonynapló egészéhez valóban hozzáad-e az adott szöveg.
Ezen viszont érdemes hamar túllépni, már csak azért is, mert – mint ahogyan arra többen is utalást tettek már – valószínűsíthetően ez az utolsó alkotása a költő-írónak, még ha teljes bizonyossággal ezt még korai volna is kijelenteni. Az kétségtelen, hogy az egész pályáját jellemző veszteségfeldolgozás és gyászmunka most minden eddiginél markánsabban mutatkozik meg, a pontos számvetés és lezárás formáját öltve – ebbe pedig beletartozik minden, amit valaha alkotóként megtapasztalt. Saját írói el- és felszámolását még sohasem engedte ilyen közel önmagához Oravecz Imre: hogy ez jó választás volt-e, végül az idő dönti majd el.
