Liszák Lili
„Sokszor fel is szólaltam, akár kérdeztek, akár nem. Az irodalom nekem is szól, nem azért van, hogy kihagyjanak belőle.”
Ovis korom óta tudok olvasni és olvasok is majdnem naponta, de ha volt valami, amit ki nem állhattam, az a „kötelezők” intézménye volt. Félreértés ne essék, a Kincskereső kisködmöntől A kőszívű ember fiain át az Egri csillagokig mindenen átrágtam magam, utólag egyik sem fájt annyira, mint amennyire fájhatott volna, sőt egész jó emlékekként maradtak, hiszen a problémám valójában soha nem a könyvekkel volt.
Reggel nyolc óra. Csípős őszi szél vagy derengő köd. Tizenhat kilós iskolatáska az alig egyméteres álmos gyerekeken, benne rengeteg tudással, amit nem átadnak, hanem orrba vágnak vele. Első óra irodalom, ilyenkor a diák (ha egyáltalán elolvasta azt a röpke ötszáz oldalt) azt gondolja, mindössze két dolgot tehet. Vagy csendben tüntetve végigszenvedi a 45 percet a padot rajzolgatva, vagy érdeklődést színlel, persze annak teljes hiányában. Eltelik fél év, a tanórának vége, a tanár jól elmondta, hogy miről szólt a fejezet, vagy az adott versszak (amit persze másnap majd kegyetlenül számon fog kérni, jobb, ha félsz), neked meg jogosan van olyan érzésed, hogy hülyének vagy nézve, mert annyi szenvedéllyel magolod József Attila legpatetikusabb versét, mint a másodfokú egyenlet megoldóképletét. Téged senki nem kérdez meg arról, hogy milyen gondolataid vannak Ady szerelmi lírájáról, miért szorult ökölbe a gyomrod Kosztolányi lélektani novelláitól (ha egyáltalán eljuttok odáig…) vagy, ki a kedvenc szereplőd a Pál utcaiakban, hiszen mindezt lenyomja egy generációs traumabélyeg, miszerint „gyerekek nehéz lesz a könyv, én sem szeretem, lehet lenne más, jobb megoldás, de muszáj foglalkozni vele, mert ez a kötelező”.
Hogy ki a hibás? Nem érdekel. Az jobban zavar, hogy senki sem gondolkodik.
Órák után vagy közben egy füzetbe vezettem a saját gondolataimat, teóriáimat és elemzéseimet a kötelezőkkel kapcsolatban, amolyan „nekem senki ne mondja meg, mit gondoljak” attitűddel. Sokszor fel is szólaltam, akár kérdeztek, akár nem. Az irodalom nekem is szól, nem azért van, hogy kihagyjanak belőle.
Az ember tragédiája, a Jónás könyve, a kihagyhatatlan A Pál utcai fiúk és a Bűn és bűnhődés voltak a nagy kedvenceim, ezeket sokszor újra is olvasom, és hogy legvégül a feltett kérdésre is válaszoljak: a kötelezők egy része talán jobban felcsigázta az érdeklődésemet, de a tálalása semmiképp.
Gál János
„A kötelezők szerintem nem elvetendő elemei az oktatásnak, de a megváltozott társadalmi körülmények közepette sokkal nagyobb fokú rugalmasságra lenne szükség.”
Hiába érdeklődtem általános iskolában vagy gimnáziumban az irodalom iránt, pontosabban hiába akartam író lenni, nagyon későn kezdtem el olvasni, és nagyon keveset. Jóformán egy kezemen meg tudom számolni hány kötelezőt olvastam a tizenkét közoktatásban töltött év alatt. Eléggé el nem ítélve kamaszkori nyegleségemet és lustaságomat, mégis azt mondanám, hogy az iskolai kötelezők inkább hátráltatták, mint elősegítették az olvasóvá válásomat. A közoktatási kánon rendkívül elavult, nem ritkán felbukkannak benne megkérdőjelezhető színvonalú alkotások, és a korosztályi besorolásaiban is rengeteg baklövés mutatkozik. A kötelezők mindenesetre szerintem nem elvetendő elemei az oktatásnak, de a megváltozott társadalmi körülmények közepette sokkal nagyobb fokú rugalmasságra lenne szükség.
Az általam ma is szívesen olvasott kötelezők közül Az arany virágcserépre esne a választásom. Egy csodálatos, fantasykat megszégyenítő képi világ, mély emberszeretetről tett tanúbizonyság és tömörség; kinek kell ennél több?
Puskás Peti
„Ha hozhatok ilyen példát, a Való világ idei évadában olyan fiatal emberek szerepeltek, akiken látszott, hogy értelmesek, gondolkodnak, képesek elemezni bizonyos helyzeteket, mégis feltűnő volt, hogy milyen szűkös szókinccsel tudják megtenni mindezt.”
Jelenleg az egyik legkedveltebb elfoglaltságom az olvasás, ami abban is segít, hogy kicsit kiszakadjak az állandó monitor- és telefonfüggőségből. Gyerekkoromban is olvastam, bár akkor még inkább csak kötelességből. Mivel a szüleim színészek voltak, nem tehettem meg, hogy nem olvasom el a kötelezőket. Azt akartam, hogy büszkék legyenek rám. Két nagy kedvencem volt, a Bűn és bűnhődés, illetve Az ember tragédiája. Már gyerekként is filozofikus alkat voltam, nagyon szerettem a sci-fiket, és bár a Bűn és bűnhődésben nem emlékszem, hogy lett volna ilyesmi, Az ember tragédiájában azért mégiscsak vannak jövőbe tekintő képek. Ez utóbbit egyébként többször is olvastam, és nagyon büszke voltam rá, hogy ennyire képben vagyok vele.
Azt, hogy most hogyan zajlik az irodalomoktatás, jelenleg nem látom át, de visszagondolva az én gyerekkoromra, nem sok olyan művet tudnék felsorolni, amivel annyi idősen azonosulni tudtam. Nem hiába inkább a Harry Potter-köteteket bújtam, mint ahogy ma is a legtöbb fiatal. Ha rajtam múlna, talán meg is fordítanám az irodalomoktatás folyamatait. Ugyanis ahhoz, hogy a gyerekek egyáltalán megértsék, miért is fontos az olvasás, hogy mi a történelmi jelentősége egy-egy műnek, hogy miért van arra szükség, hogy adott esetben egy orosz írótól olvassanak, miközben látszólag semmi közük nincs az orosz kultúrához, először is olyan könyveket kell a kezükbe adni, amikkel azonosulni tudnak. Ezzel párhuzamosan persze lehetne adni egy történeti keretet, betekintést engedni az író életébe, abba a korba, amiben alkotott, majd rávilágítani, hogy ott van a személyes megélése is a történelemnek, ami maga az irodalom.
Sokszor hangoztatjuk, hogy az olvasás mennyire fontos, úgy gondolom, ez hatványozottan igaz egy olyan korszakban, amit ennyire a média és a digitális eszközök határoznak meg. Félő, hogy óriási szakadék lesz a jövőben az olvasó és a nem olvasó gyerekek között, főleg a gondolkodásuk, a kommunikációs készségeik és a szókincsük tekintetében. A mesterséges intelligencia még itt sincs annyira, de biztos vagyok benne, hogy jelentősen le fogja építeni a gondolkodásunkat, el fogja lustítani az agyunkat. Ha hozhatok ilyen példát, a Való világ idei évadában olyan fiatal emberek szerepeltek, akiken látszott, hogy értelmesek, gondolkodnak, képesek elemezni bizonyos helyzeteket, mégis feltűnő volt, hogy milyen szűkös szókinccsel tudják megtenni mindezt. Olyan szavakat nem ismertek, amelyekről azt gondolnám, hogy mindennap halljuk őket. Nem ismertek szólásokat, közmondásokat, vagy legalábbis összekeverték őket, ami egészen meglepő volt, és ez szerintem mind az olvasás hiányából fakad.
Szülőként arra törekszünk, hogy mindennap olvassunk a gyerekünknek, amit a jövőben közös írással is szeretnénk kiegészíteni. Ugyanakkor ösztönözni fogjuk a naplóírásra is, mert mit érnek a gondolatok szavak nélkül, ha nem tudjuk kifejezni a bennünk rejlő érzéseket. Ami még szerintem nagyon hasznos, hogy ismét egy példát említsek, a nővérem az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban tanít, én ott kifejezetten csodálom azt, hogy a diákok két hétig párhuzamosan tanulnak két tantárgyat, hogy kellőképpen átlássák az összefüggéseket. Ez abból a szempontból is fontos, hogy bár az internetnek hála már gyakorlatilag minden információhoz hozzájutunk, az összefüggéseket nem biztos, hogy mindig értjük. Mondjuk, ha a természetvédelmet nézzük, ültethet valaki fát, ha közben meg olyan dolgokra költi a pénzét, ami erdőirtással jár. Úgy gondolom, az olvasás segíthet a gyerekeknek, hogy ebben az iszonyatos hangzavarban, ami körülveszi őket, képesek legyenek kiszűrni a releváns információkat és összetetten tudják szemlélni a világot.
Marosán Csaba
„Haladnunk kell a korral, a fiatalok dinamikájával. Menjünk vissza az eredethez, és úgy éljük a mindennapjainkat, hogy a jó érdekében a modern kor eszközeit is felhasználjuk az oktatásban.”
A „kötelező” fiatalabb koromban mindig egy pejoratív, elidegenítő szó volt a szótáramban. A kötelező olvasmányt mindig nyűgnek, pluszfeladatnak fogtuk fel diákkorunkban. Ha elérkezett a nyári vakáció, mindig egy halom könyvvel kullogtunk haza, ezek voltak a kötelező nyári olvasmányok.
Igaza van Lövétei Lázár Lászlónak amikor azt írja az Arany versek – Széljegyzetek Arany Jánoshoz című kötetecskéje előszavában: „Ha egy költőből tananyag lesz, fönnáll annak a veszélye, hogy a tankönyvek foglyává válik. Ennek viszont hosszú távon az a káros következménye lehet, hogy egy idő után elfogy körülötte a levegő, azaz: unalmassá válik – diákok és tanárok számára egyaránt. Ezért gondoltam arra, hogy megpróbálom kicsit »leporolni« Arany életművét, ha csak tucatnyi vers erejéig is.”
Nekem mindig az a költő keltette fel az érdeklődésemet, akiről csillogó szemmel, lelkesedéssel mesélt a tanár. Akinek nemcsak a költészetét, hanem az egész életét is megismertem.
Az elmúlt tíz évben közel kétszáz iskolában jártam már valamely rendhagyó irodalmi műsorommal. Elmondhatom, hogy a mai fiatalok a legőszintébb kritikusok. Kíváncsiak, fogékonyak, nyitottak az irodalomra, viszont olyan stílusban kell átadni nekik, ami közel áll hozzájuk. Haladnunk kell a korral, a fiatalok dinamikájával. Menjünk vissza az eredethez, és úgy éljük a mindennapjainkat, hogy a jó érdekében a modern kor eszközeit is felhasználjuk az oktatásban.
Hétgyermekes családba születtem. Sok évet töltöttem bentlakásos iskolában. Gyerekkoromban Nyilas Misi történetével tudtam a legjobban azonosulni.
Ha választanom kellene, akkor a Légy jó mindhalálig lenne az a mű, amelyet szívesen újraolvasnék.
