Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal?
2010-ben kerültem a Keleti István Művészeti iskolába, felvételt nyertem, mint színész, de már előtte is több színitanodában tanultam, Bencze Ilonánál és Földessy Margitnál. Egyébként gyakorlatilag beleszülettem a színházba, és mindig is egyértelmű volt, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Édesapám, Somogyi István rendező, az Arvisura társulat vezetője volt a Szkéné Színházban a 80-90es években.
Emlékszel valamilyen meghatározó élményre, ami elindított ezen a pályán, vagy legalábbis a vágyat elindította?
Lehettem vagy tizennégy éves, mikor apu rendezte a Csongor és Tündét. Akkor nagyon belehabarodtam a színházba, tudtam a felvonásokat fejből, az összes szereplő szövegét. De valószínűleg kiskoromtól kezdve hatott rám a közeg. A családomban lényegében mindenki színházzal foglalkozik, csak mindenki mással. Ennek ellenére a saját utamat szeretném járni, én magam szeretnék fejlődni, haladni.
A színitanodákba középiskola alatt jártál?
Igen, elsős gimis voltam, amikor a Földessynél elkezdtem színészetet tanulni, nála több darabban is játszottam. És persze rengeteget tanultam. Ami a személyiségemnél fogva könnyebben ment, hogy mindig azt mondták, nagyon ösztönös és szenvedélyes vagyok, inkább a technikákat kellett elsajátítanom: hogy hogyan kell az érzelmeket megfelelően kordában tartani, hogy ne vigyen el a hév. Szerintem nagyon fontos, hogy ez kiegyensúlyozott legyen a színpadon. Az se jó, ha valaki csak ösztönös, és az se, ha valaki csak technikát használ, mert nem tud hiteles lenni, őszinte a játéka. Ott vannak például a beszédtechnikai hibák. Ezeket muszáj kijavítani, ami gyakran igen hosszas munka.
Milyen technikák léteznek a szenvedély visszafogására?
Nagyon fontos egy külső kontroll, aki segít ebben. Aztán idővel kiépíti magának az ember, hogy szívvel-lélekkel benne legyen a jelenetben, de közben tudja is, hogy mit csinál.
Ezt te hogy csinálod?
Spolarics Andrea volt a mesterségtanárom a KIMI-ben, a Bárka Színházban, ő fogta a kezünket két éven keresztül. Hihetetlen technikával rendelkezik, de közben nagyon őszinte és hiteles a játéka. Tőle tanulhattam meg, hogy kell kellő mértékben használni a technikát, hogy tudom figyelni magam. Például voltak olyan feladatok, amiknek az volt a célja, hogy akkor is értsék az emberek, amit mondasz, ha a 15. sorban ülnek. Ezt azért fontos begyakorolni, mert a nagy átélésnek a motyogás is velejárója tud lenni? Úgy fogalmaztuk ezt meg, hogy olyan, mintha a levegővételnél kifeszítenél egy íjat, és a beszéddel kilőnéd a nyílvesszőt. Ezt az egész folyamatot úgy kell végigcsinálni, hogy a nyíllal egészen a terem végéig ellődd a hangodat. Persze nehéz ezt így leírni, mert gyakorlati feladat. Spulni (Spolarics Andrea) mindig azt mondta, hogy az ember buszokat használ, amikor beszél. Adott esetben lehetnek az egymást követő mondatok mindig másik buszok. A busz az érzelmet jelenti. Tehát minden mondatot máshogy mondasz: haraggal, örömmel, csalódással, szomorúsággal, és így tovább. Ez rettenetesen nehéz feladat, hiszen egy pillanat alatt kell váltani egyik állapotból a másikba, és ehhez hatalmas koncentrációra van szükség ? emellett pedig persze a megfelelő technikára, hogy rugalmas legyen az ember lelke ilyen gyorsasággal váltani.
Hogy teszed rugalmassá a lelkedet?
Bátorsággal? Merni kell vállalni az adott érzelmet, állapotot. És ez sokszor fájdalommal jár. Bátorság kell ahhoz is, hogy mélyen belenézz a lelkedbe, mert ez gyakran olyan emlékeket, fájdalmakat hoz fel, amit adott esetben nem kívántál újralátni. Sokszor vájkálnod kell önmagadban. De szerintem máshogy nincs értelme a színészetnek.
Hát persze. Másképp nem hiszi el a néző...
Pontosan. Enélkül hiteltelen lesz a játék.
Mi az oka, hogy átnyergeltél a rendezésre?
Azt figyeltem meg, hogy sokszor kérnek tőlem tanácsot vagy segítséget egy-egy jelenetben. Például arra kérnek meg, hogy kívülről nézzem meg, aztán mondjam el a véleményem. És nagyon érdekeltek mindig komplexen a darabok, nem egy-egy karakter felépítése, hanem az összes viszonya. Amikor megalapítottam a GlobARTot kézenfekvő volt, hogy kipróbáljam magam külső szemlélőként, mert magamat nem szerettem volna rendezni. Így született meg az ötlet, hogy színpadra állítsuk Örkény István Pisti a vérzivatarban című drámáját.
Ahhoz, hogy a néző megértse a viszonyrendszereket, egyenként is kidolgozottaknak kell lenniük a karaktereknek.
Persze. Ez az alapja az egésznek. Szerintem akkor éri el az ember a legnagyobb eredményt színészként, ha jó vezetője van. Nagyon fontos, hogy akivel együtt dolgoztok, hasonló legyen a gondolkodásmód, a színházról, életről, hasonló technikák legyenek fontosak. Szerintem a színészember életében a legnehezebb feladat, hogy megtalálja a mesterét. Egy-két ilyen ember létezik csak. Úgy gondolom, hogy én Horgas Ádám nagybátyámmal tudtam eddig a legproduktívabban dolgozni, de szerintem még nem találkoztam a mesteremmel.
Miért volt más vele dolgozni?
Azt hiszem, biztosan nagyon hasonlítok rá. Hiszen egy világból vagyunk. Ezen kívül nagyon szeretem a rendezéseit, a gondolkozását a színházról, a képi világát, a látványt, amit használ. Ez utóbbi nyilván valamennyire édesapám munkájából is eredeztethető. Aztán nagyon szimpatizálok a színészvezetésével. Nem azt mondja meg, hogy ide állj, oda ülj, hanem beszélget, kérdez. Együtt fejtegetjük a karaktert. Meg van a képessége, hogy elvezeti a színészt addig, amit eredetileg ő akart, de nem úgy, hogy megmondja, és a színész nem érti, mit miért kell így vagy úgy csinálni. Ez nagyon fontos. Sokan azt mondják, hogy buták a színészek, de szerintem egy jó színész nem lehet buta. Mert ha nem érti a szerepet, a helyzetet, a darabot, akkor nem is tudja jól hozni a figuráját. Emellett abban is hasonlít a gondokozásunk, hogy egyetértünk abban: a színház nem egy szokványos, hétköznapi tér, hanem egy elemelt, szinte látomásos helyszín, ahol vizuálisan és hangokkal is lehet vezetni a nézőket. Álomszerűen. De persze meg kell találni ebben is a mértéket. A Pistiben is erre törekedtem: hogy az ebből a szempontból különböző atmoszférájú jelenetek váltsák egymást.
Én alapértelmezettnek venném, hogy minden rendező így gondolkodik a színházról, mint ti?
Pedig nem így van: sok kőszínházban, vagy hagyományos színházban, ha használhatom ezt a kifejezést, nem ez a gondolkodásmód dominál. Amik például nem összművészeti előadások, azokban nagyon ritkán használnak élőzenét, vagy egyáltalán zenét. Ezen kívül ritkán próbálkoznak új formákkal, inkább a megszokottakat részesítik előnyben, mint például a Madách-ban vagy az Operettszínházban, náluk az adott forma a musical. Persze vannak olyanok is, mint a Bárka színház volt, ahol csak kortárs darabokkal foglalkoztak. Nyilván színes a paletta.
Hogyan jött létre a GlobART társulat?
Amikor végeztem a KIMI-ben, tudtam, hogy egy 23 éves lánynak színész II-vel a kezében nincs sok esélye elhelyezkedni a pályán. (A színészművész diplomát a Kaposvári Egyetemen és a budapesti Színművészetin lehet megszerezni, a színész II-t három éves OKJ-s képzésen egy bizottság döntésétől függően ? a szerk.)
Ezért úgy döntöttem, létrehozok egy csoportot, barátokkal. Nagy hatással volt rám az ezt megelőző utazásom Kijevbe. Életemben először voltam külföldön egyedül hosszú ideig. Nagyon sok mindent átgondoltam kint, önismereti szempontból fejlődtem sokat. Arra is rádöbbentem kint, hogy nem tudok élni színház nélkül, és nem is akarok. És, hogy tűzön-vízen keresztül menni fogok azért, hogy dolgozhassak. Aztán a kintlét hihetetlenül megnyitott, persze csak miután lesokkolt a kinti lét? Egy önkéntes projektben vettem részt, amelynek az volt a célja, hogy hat hét során el kell készíteni egy videót Kijevről, illetve Ukrajnáról. Nagyon izgalmas volt, mert tizenhárom különböző országból érkeztünk, nem az anyanyelvünkön beszéltünk, és megismerhettük egy más kultúrát és egymáséit is. Mindenképpen szeretnék még utazni, ha lesz rá lehetőségem. Miután megalapítottuk a társulatot, rádöbbentünk, hogy barátokként, ezzel a csoporttal nem működik a közös munka, így a megmaradt tagokkal válogatást hirdettünk színészeknek, táncosoknak, zenészeknek, képzőművészeknek: díszlet- és jelmeztervezőknek. Tulajdonképpen ekkor alakult meg a GlobART, de független társulat lévén, folyamatosan mozgásban van a csapat, és sok a búcsú, de sok az új színfolt is. Emellett az ELTE magyar szakjára járok, mert folyamatosan új ötleteken gondolkozom, és, bár csak elméleti szinten, itt is színházzal tudok foglalkozni. Meg persze rengeteget tanulni.
Miért pont az Örkény-dráma volt az első darab, amint megcsináltatok? Hogy esett erre a választás?
Azért tetszett meg, mert nagyon sokszínű, sokoldalú, és nehéz a darab. Nehéz színpadra állítani és befogadni, de pont ezért zseniális. Az előkészítési fázisban rengeteget olvasópróbáztunk, beszélgettünk a darabról, mert nehéz megemészteni, megérteni a jeleneteket, a karaktereket. Az is kihívást jelent, hogy nem hagyományosan kell végig vinni egy szerepet. Ezen kívül pedig felöleli a történelmet, minden mondat mögött áthallás van, és olyan erőteljes a filozófiája, amit csak sokadszorra ért meg az ember. De mindig nehezen beszélek a Pistiről, mert pár mondatban leírni szinte lehetetlen. Talán a karaktereken keresztül tudok a legtöbbet mondani. Ott van Rizi, aki végig hisz, aki sose esik össze: a nagy optimista, aki megjövendöli Pisti, a főhősünk sorsát, mindig hisz a feltámadásában. Vagy Félszeg, aki folyamatosan keresi az élet értelmét, de nem találja. Ez is olyan erős kép az emberekről? Itt élünk, de nem tudjuk, miért. Azt se tudjuk, hogy mi az az itt. Félszeg lényegében egy shakespeare-i bohócfigura, aki kimondja, mi az igazság, de rögtön utána bocsánatot kér, hogy egyáltalán létezik. Talán a Szőke lány figurája az, ami az egész darabon belül egy egységes ívet visz, de ő se teljesen. A figurája megmutatja nekünk, milyen női karakterek vannak: a sztereotip szőke nő, vagy a nő, aki a szerelme ellen vall hatalmi nyomásra, és ebbe őrül bele. Lényegében ciklusokból áll a darab. A legnagyobb a gyár-jelenet, ahol elhisszük, amit nem is látunk - mert valakinek az érdekében áll. Mindent rögtön elhiszünk, ha valaki azt mondja, el kell hinnünk. Fanatikusan tudunk hinni valamiben, ami nem is létezik. Ez is borzasztó érdekel, és a nézők szempontjából sem közömbös, hiszen tükröt tart nekik. Nekünk. Mindenkinek. Olyan társadalomkritikát fogalmazott itt meg Örkény, ami ma is aktuális.
Te döntötted el, hogy ebbe a nehéz darabba belevágtok, vagy közösen?
Én hoztam meg a döntést és kiosztottam a szerepeket. Aztán mindenki megszerette és a sajátjának érezte.
Biztosan voltak félelmeid is.
Természetesen voltak, de nem adtam teret nekik. Ezt egyszerűen megoldottam: eleve úgy kezdtem el, hogy megcsináljuk, aláírtuk a szerződést a Bakelittel, és nem volt kérdés.
És a többiek? Féltek? Teljesen bíztak benned? Magukban? A társulatban?
Valószínűleg eltérő válaszokat adnának egyenként, ha őket kérdeznéd erről. Én azt éreztem, hogy bíztak a projektben. Volt olyan is, aki először volt prózai szerepben, szóval izgultunk. Igen, azt hiszem, ez a jó szó: izgultunk. De úgy gondolom, a premierrel mind bizonyítottunk, magunknak és a nézőknek is. Ez mindenképpen fontos mérföldkő a társulat életében.
Milyen visszajelzéseket kaptatok?
Amire a legbüszkébbek vagyunk, az Radnóti Zsuzsa visszajelzése. Ő Örkény özvegye, övé a jogdíj is. Nagyon szerette az előadást! Hosszan beszéltem vele, nagyon jól esett, amiket mondott. Például, hogy milyen tehetséges a csapat. Azt is megosztotta velem, hogy mindig aggódik, mi van, ha az emberek nem értik meg az örkényi gondolkodásmódot. Tetszett neki, hogy megvariáltam szerkezetében a darabot, és az elején olyan, mintha a Rizi álmodná meg Pisti megszületését. Így főként a megoldásokról beszélgettünk, az is szóba került, hogy milyen érdekes, hogy nálunk nő is játssza Pisti szerepét. Egy éve volt a bemutató, tavaly június 4-én. A Fiatal Alkotók Színházi Fesztiváljának pályázatára idén negyven-ötven társulat jelentkezett és ebből tizenegyet választottak ki, hatan pedig felléphettünk a Csontváry Művészeti Udvarházban. Hétfőn volt egy másik premierünk, amit a társulat írója Pivarnyik Anikó írt Ajtók címmel. Szerencsére ennek is pozitív a visszhangja! Ezt Június 29-én is előadjuk, nyáron pedig kisfilmet forgatunk, ősztől vissza a színházba ? és jó néhány ötletünk van, mit dolgozzunk fel! Függetlenként csak ilyen lelkesedéssel érdemes működni.
