A népirtás mögött a pán-turanizmus ideológiája húzódott meg, amely egy kizárólag türk népességből álló, Anatóliától Közép-Ázsiáig nyúló, iszlám alapokon álló új török birodalom megteremtését tűzte ki célul. Ennek útjában állt a Fekete-tengertől keletre fekvő, keresztény Örményország, ahol már forradalmi bizottságok alakultak a XVI. század óta tartó oszmán uralom lerázására. A XX. század fordulóján mintegy kétmillió keresztény örmény élt az Oszmán Birodalom területén, közülük 1894-1896 között már kétszázezer lett különböző pogromok áldozata.
1914 novemberében Törökország a központi hatalmak oldalán belépett az első világháborúba és vereséggel végződő hadjáratot indított a Kaukázusban az orosz hadsereg ellen. A kudarcért az örményeket okolták, azzal vádolva őket, hogy összejátszottak az oroszokkal. Dzsevet pasa 1915. február 20-án adott parancsot a vani és dzsejtuni tömegmészárlásra, április 24-én pedig megkezdődött a törökellenes, nacionalista érzelmekkel gyanúsított örmény vezetők letartóztatása és kivégzése.
1915. május 26-án a török porta "a belbiztonság érdekeire" hivatkozva rendkívüli törvénnyel lehetővé tette az összes gyanús csoport deportálását, az "örménytelenített" falvakba muzulmánokat telepítettek. Anatólia és Kilikia "belső ellenséggé" nyilvánított örmény lakosságát a mezopotámiai sivatagba kényszerítették, ahonnan nagy részük soha nem tért vissza. Szeptemberben Talaat pasa, belügyminiszter a tartományi elöljárókhoz írt üzenetében leszögezte: "maradéktalanul eltöröltük az örményeknek azt a jogát, hogy Törökország területén éljenek és dolgozzanak".
Az orosz előrenyomulás némileg csökkentette az áldozatok számát, de a front megmerevedése után a tömeggyilkosságok szörnyű kínzásokkal, embertelenségekkel párosulva folytatódtak. Az örmények tömegesen menekültek külföldre, főleg Oroszországba, Franciaországba és az Egyesült Államokba. Az örmény tragédiát Franz Werfel könyve, A Musza Dag negyven napja is megörökítette.
1916-ban Török-Örményországot elfoglalták az oroszok. 1918 áprilisában a törökök betörtek a Kaukázus-vidékre, de Jerevánt nem tudták elfoglalni, az örmények ötnapos ütközetben megvédték fővárosukat. Az 1918-as breszt-litovszki béke értelmében a szovjet-orosz állam visszaadta a területet a törököknek, akik folytatták az örmények üldözését.
Az 1920-as sévres-i béke - amelyet a török parlament elutasított - függetlenséget adott Török-Örményországnak. Az újabb összecsapások során a török hadsereg elérte a mai határokat, amelyeket az 1921-es karszi szerződésben, majd az 1923-as lausanne-i békében véglegesítettek, az ország háromnegyede török fennhatóság alá került. A népirtás folytatódott, az 1922-ig elpusztult örmények számát másfél-kétmillió közé teszik.
Törökország ma már elismeri, hogy az első világháborúban török katonák mintegy 250-300 ezer örményt öltek meg, de nem szervezett, kitervelt népirtás részeként, hanem a háborús ellenség Oroszországot támogató, török ellenes felkelésük leverése közben. Ankara azt sem zárja ki, hogy a világháború végén és a háború után, az Oszmán Birodalom felbomlásának zavaros állapotai közepette is sok örmény veszthette életét az akkori polgárháborús cselekmények következtében.
Az ENSZ emberi jogok bizottsága 1985-ben, az Európai Parlament 1987-ben, majd eddig több mint húsz ország elismerte az örmények terhére elkövetett népirtást. Napjainkban 3 millió örmény él Örményországban és több mint 4 millió szórványban, főként Oroszországban, a Közel-Keleten, Kanadában, az Egyesült Államokban és Franciaországban. Jerevánban minden év április 24-én ezrek zarándokolnak az áldozatok egy hegycsúcson emelt emlékművéhez, ahol 1965 óta ég örök láng emlékükre.
(Múlt-kor/MTI)
