Szalisznyó Lili 56-os menekültként érkezett Ausztráliába. Az ott született lánya, Edit tinédzserként tudta meg, hogy édesanyja annak idején nem csak szülőföldjét, hanem kétéves lányát is hátrahagyta. A Médiatanács támogatásával készült Lili – Az én anyám, az én lányom című dokumentumfilm az ő történetük. A film szerepelt a Sydney Filmfesztivál versenyprogramjában, és december 17-én a Premier Kultcaféban is vetítik.
Péter, hogyan kerültél kapcsolatba Lilivel?
Hegedüs Péter: Sokat dolgozom Ausztráliában, kétlaki életet élek, és egy ott élő magyar operatőr, Vladucz Zoltán mutatott be neki Brisbane-ben. Mikor találkoztunk, 15 perc alatt elmondta nekem az életét, és rögtön éreztem, hogy filmet kellene csinálnom róla. Nem csak azért, ami vele és a lányával történt, de ott voltak az összekapcsolódó szálak, a háború, ’56. Nagyon megszerettük a családot, aztán szóltam az Andrásnak, hogy a 2010-es My America című film után ezen a filmen is együtt dolgozhatnánk.
Könnyen belementek a szereplők abba, hogy elkészüljön a dokumentumfilm?
HP: Szerintem a film egyrészt egy lehetőség volt Lilinek arra, hogy feldolgozza a múltját, el tudja mondani az átélt traumákat. Másrészt 2013-ban hagyta abba Brisbane-ben a magyar rádió szerkesztését, mi 2016-ban jelentünk meg az életében, és ez újból szereplési lehetőség volt a számára. A lánya, Edit nehezebb falat volt, magáról nem is akart beszélni, aztán ő lett a filmben a kulcsszereplő, aki összekapcsolta a családtagokat, és akivel kimentem Kanadába. Sokat beszélgettünk az egész családdal, és egyszer csak azt érezték, hogy ha elmondják a történetüket, az másoknak is segíthet.
A forgatás alatt mennyit változott a film ahhoz képest, ami az eredeti elképzelésed volt?
HP: A történet nagyon sokat alakult, a film pedig elmélyült. Bár a Lilivel való találkozásunk első negyedórájában sok minden kiderült, mégis azt éreztem, hogy sok mindenről nem beszélt. Konkrétan a forgatás közben derült ki például, hogy Lili apja talán részt vett egy mészárlásban. Editet is nehéz volt rávenni a szereplésre, az ő saját története is érdekes, de csak az anyukájáról akart beszélni.
Találkoztatok váratlan nehézséggel a forgatás során?
HP: Nagyon nehéz volt Lilit szembesíteni az apja múltjával. Majdnem kiszállt filmből, amikor meglátta az okmányokat, nem tudta elfogadni. Hirtelen érte, amikor a lánya elétette az iratokat. Ő most is azt mondja, hogy ez nem igaz, az apja semmiképpen nem vehetett részt azokban az eseményekben, és hivatalosan sem volt száz százalékban bizonyítva, hogy ez megtörtént. Akkor azt éreztem, lehet, hogy el fogjuk veszíteni, és kisétál az egészből, de aztán megbeszéltük a dolgokat.
Muhi András: Producerként azok a legnehezebb pillanatok, amikor levetíted a szereplőnek a filmet, felkapcsoljátok a villanyt, és várod, hogy mit fog mondani. Péter a kétéves előkészítői munka és a szűk egyéves forgatás alatt egyre inkább bizalmi kapcsolatba került a szereplőkkel, de bármikor mondhatták volna, hogy köszönjük szépen, mégsem szeretnénk ezt a filmet. A dokumentumfilmnél nagyobb a kockázat, mint egy játékfilmnél, mert azt bemutatod, akármi van. És tényleg, kinek van kedve így kiteríteni a család összes lapját ország-világ elé? A filmünk szereplői megértették, hogy ez bizonyos szempontból egy általános történet. Én is tudom, hogy mit hozok az anyámtól és mit adtam át rosszul a gyerekeimnek. Bár láttam volna előbb ezt a filmet. Engem jobb emberré tett. Komolyabb üzenete van, mint megannyi játékfilmnek.
HP: A film rámutat arra, hogy a traumák öröklődnek. A család tagjai csak élték az életüket és újra és újra megtörténtek velük ezek a dolgok. A film pedig lehetőség volt számukra, hogy áttekintsék a múltjukat.
A teljes cikk a Médiatanács blogján olvasható.
