A Tavaszmező utcai iparosházra egy évvel ezelőtt mondták ki a végszót, s ez akkora felbolydulást okozott, hogy húsz civilszervezet együttműködve olyan koncepciót tett a kerületi önkormányzat elé (a hely korábbi művészeti tevékenységének folytatásaként), amellyel sikerült a hatóságokat meggyőzni. A házat ennek köszönhetően ideiglenesen védettség alá helyezték.
A lehasznált épület, ha közepes alapossággal szemügyre veszi az ember, mutatja bájait: az arányos homlokzat mértéktartó tagolása, az áttekinthető, kellemes léptékű bejárat, az udvar ölelő tere, az öntöttvas lámpaoszlopok kecsessége, a fatornác pikáns tájjellege, a néhai szalon tágassága mind komfortosabbá teszik az idelátogatók érzetét.
A néhai szalonban látható állandó kiállítás eklektikája inkább kellemes otthonosságot mutat, semmint összehordott hetet-havat. Azt azonban szerencsétlennek tartom, hogy nem lehet tudni még a nevét sem egyes képek alkotóinak, mert akad köztük jelentős, bár olyan is, amelyet ügyes kézimunkának mondanánk. Az előtér kamarakiállítása a tematika szerint nőkkel foglalkozik. A ház összes képe - illetve az éppen kiállítottak: tudniillik a gyűjtemény egésze megközelítőleg százötven kép - közül feltűnően sokat nők festettek. Találgatjuk, mi lehet ennek az oka.
A vasárnap délutánra meghirdetett muzsikára két tucat vendég érkezett, a szórólap szerint két zeneművészeti hallgató lép fel; a kínálat ígéretes: Liszt, Bach, Beethoven, Sarasate. Makó Brigitta hegedűjátékával kezdődik a műsor. A minden porcikájában, minden mozdulatában és figyelmében pontos, leheletfinom, mégis erőteljes leány azonnal félreérthetetlenné teszi a helyzetet: lehetnénk a világ bármelyik koncerttermében, de hogy itt vagyunk, az mégis hozzátesz ehhez. Czene Rudolf zongorajátéka pedig tudja srófolni az élményt. Szenvedéllyel, sokszínűen, korához illően szemérmetlenül romantikusan, izzásig feszített váltásokkal, a zenébe olyan érzékien merülve játszik, hogy a kétmaroknyi közönség egy része biztosan szívesen lenne zongora a keze alatt. A kettősük aztán mesterien visszafogott volt: a zongora engedte, hadd szaladjon a hegedű virtuóz játszisággal előre, hogy aztán utána vesse magát, de éppen csak annyira megközelítve, mint amennyire egy zongorista szempillantása koncert közben egy hegedűs leány hátára vetül. Aztán egységnyi taps - nyilván a rokonok, barátok már tudják, amivel mi még nem tudtunk betelni - a húrok közt megállt az idő, részeire esett, aztán megindult újra, de az már valahogy más volt.
