Miért éppen Demjén Ferenc dalai alapján készítesz filmet? Nem lehetett könnyű választani a hetvenes évek popzenei előadói közül.
Amikor a Covid időszakát családilag Pilisvörösváron töltöttük, néha Demjén-dalokat is hallgattunk. Úgy éreztem, hogy jó musicalfilm alapja lehetnének. Amúgy is mozgott bennem egy régi vágy, hogy a Seveled után zenés mozit csináljak. És akkor kiderült, hogy Demjén-musicalt terveznek. Nem Demjén Ferenc életéről szól majd, vagyis nem életrajzi filmről van szó, hanem a dalaira felfűzött szerelmi történet, amolyan jukebox musical, azaz egy előadó slágereit kitalált történetbe ágyazó film lesz. Amikor először leültem Kirády Attila producerrel, az volt az első kérdésem: ugye a Sajtból van a Holddal kezdődik majd? Azonnal rávágta, hogy igen. Szóval volt az egészben valami sorsszerű, főleg mivel ez lesz az első olyan mozifilmem, amit nem én írtam.
Ha nem Demjén életéről, akkor miről szól a Hogyan tudnék élni nélküled?
Két szálon futnak benne az események: az egyik napjainkban játszódik, míg a főszál 1994-ben, annak minden eklektikájával, zenéjével, táncával, a Balatonnál. Klasszikus szerelmi történet, amelyhez a szereplők nagy része már megvan: a párt Törőcsik Franciska és Ember Márk játssza.
Kellemesen tudsz mozogni az elgondolkodtató és a közönségfilm között.
Az a vágyam, hogy sokan szeressék, amit csinálok, a popularitás irányába mutat. Annyi film születik világszerte, hogy ha valami új jön ki, akkor annak vagy nagy tömegben kell megszólítania a közönséget, vagy nagy fesztiválsikert kell aratnia, vagy mindkettő egyszerre. Ez persze nem jelenti azt, hogy e köztes szférában ne készülhetnének értékes filmek. Én egyelőre közönségfilmeket készítek, és noha a kritikusok nagy része sztenderd romkomnak nevezi a filmjeimet, a többrétegű dolgok vonzanak. Természetesen igaz, hogy a munkáimat könnyed vígjátékszerkezet jellemzi, de azért ennél remélhetőleg picivel többek. Egyébként bármikor csinálnék drámát, írtam is már, de kétségtelen, hogy a humor, a könnyedség áll közel hozzám. A Hogyan tudnék élni nélküled? forgatókönyve, amelyet Goda Krisztina és Kormos Anett írt, bővelkedik humorban és érzelmekben, én pedig megpróbálom belecsempészni a saját ötleteimet. Ez a film rendkívül inspiratív munka, azt a flow-élményt nyújtja, amelyet az ember a filmkészítéstől vár, és amit bizonyos napi vagy heti sorozatok készítése közben nem annyira egyszerű megélni. Színtiszta gyermeki játék, az „ezt is kipróbálhatom” öröme lengi be.
Mit jelent Demjén a fiatalok számára? Szeretni fogják a film zenéjét?
Demjén Ferenc dalai intelligensen dallamosak, és olyan kiváló dalszerzők írták őket, mint Latzin Norbert, Menyhárt János vagy Lerch István. Demjén pedig remek dalszövegíró, és akkor még nem beszéltünk a hangjáról. Ő a magyar Elton John. Imádom a Jégszívet, de a Sajtból van a Holdat is naiv szeretettel hallgatom. Az El kell, hogy engedj és a Darabokra törted a szívem egyenesen zseniálisak. Nem hiszem, hogy a tíz évvel ezelőtti tinik ABBA-t hallgattak, a Mamma Mia! mégis mindenhol kasszát robbantott, és a hazai sikerhez nagyban hozzájárultak idősebb nézők is. De természetesen fontos megszólítanunk a fiatalokat, ez nem is kérdés, hisz mégiscsak ők járnak leginkább moziba. És nagyon örülnénk, ha mozgósítani tudnánk az idősebb korosztályt is.
Mit próbálnál még ki szívesen a komédia mellett, és mi az, ami ezenkívül már mögötted van?
Krimisorozaton kívül nagyrészt vígjátékokkal találtak meg, és eddig mindhárom film, amit a rendezés mellett én is írtam, romkom volt. Ezt a műfajt akkor is nehéz jól művelni, ha megbízható sztenderdeket követsz. Fejlesztettem egy tévéfilmdrámát Latinovits Zoltán utolsó fél évéről, amikor már öt éve nem hívták prózai szerepre. Az hihetetlenül izgalmas időszaka volt az életének!
Miért kötődsz Latinovitshoz?
A zsenije foglalkoztat. Borzasztóan nehéz ember lehetett, de egyre inkább látom benne a szűkölő kisgyereket, és ez nagyon izgat. Régen csak féltem tőle, de egy ideje megéreztem benne a szorongó férfit, akivel tudok azonosulni. Érdekes szál a történetében, hogy találkozott egy rendkívül haladó gondolkodású pszichiáterrel, Pertorini Rezsővel, akivel megtalálták a közös hangot. Számomra mindig felvillanyozó nézni, ahogy Latinovits játszott. Nézzük csak meg azt a húsz percet Az ötödik pecsétben, amikor a vásznon van! Letaglózó, Jack Nicholson-i magaslat. Van, akit kiráz tőle a hideg, ez is rendben van. Számomra ő olyan, vibráló személyiség, akinek borzasztó lehetett a közelében lenni. 44 évesen halt meg, de már hetvennek tűnt akkor.
Visszatérve 1994-be: a Demjén-film egy részét már leforgattátok. Mikor folytatjátok?
Májustól júliusig; egyrészt a Balatonon, másrészt Pesten. Téli kerettörténete van, ezért vettük fel egy részét december-januárban. A zenés betétek komoly kihívást jelentenek számomra rendezőként, ugyanis sokakhoz hasonlóan még nem készítettem ilyen filmet – manapság ez elég ritka műfaj. Szeretem azt a mondatot, hogy „Ugorj, és megjelenik alattad a védőháló”. Az elején tényleg halálugrásérzésem volt, de vonzott a zenés mozi lehetősége. Szeretem a musical műfaját, sokat néztem okulásul. A magyarok közül a Made in Hungária például kifejezetten jól sikerült darab, de az igazi kedvencem A muzsika hangja. A műfajjal amúgy nem most találkoztam először, hisz több mint tíz éve én is írtam musicalt a Poligamy című filmemből, és azt hét évig játszotta a Madách Színház. Most, hogy néhány zenés betét forgatása már lement, mondhatom: nagy örömömet lelem benne. Túri Lajos Péter a koreográfus, akinek számtalan színpadi zenés darab után ez az első filmes feladata. Remekül megtaláljuk a hangot. Tetszik, hogy bármilyen ötletem van, azonnal érti, mit akarok, de azt is elmondja, ha ellenvetése van. Szórakoztató vele együtt dolgozni. Ugyanez vonatkozik Babos Tamás operatőrre, akivel félszavakból is értjük egymást, hisz, noha ez az első közös mozifilmünk, sorozatokban már sokat dolgoztunk együtt. Kovács Zoltán vágóval minden eddigi filmemet együtt csináltuk, az ő részvétele számomra az evidencia. Goda Krisztinával és Kormos Anett-tel is dolgoztam már korábban. Jó érezni, hogy a mag egymást értő és hasonlót akaró emberekből áll. Jelenleg alig forog nagyjátékfilm, a szakemberek sorozatokban, külföldi filmekben dolgoznak, ezért elképesztő élmény volt, amikor a Sajtból van a Hold felvétele elkezdődött.
Az egyik főszereplőnk, Varga-Járó Sára a táncosokkal együtt hihetetlen intenzitással tette oda magát, és olyan energiát ragasztott át a stábra, hogy egyszer csak előjött a régi filmes reflexünk, amiért ezt az egész pályát elkezdtük. Újból éreztük a filmkészítő szenvedélyt, és attól kezdve lüktető, lelkes banda húzta-vonta a fahrtot, és semmi más célunk nem volt, mint hogy a végeredmény jó legyen. És közben veszettül élveztük.
Azt mondtad, ha nem dolgozol, akkor is dolgozol.
Minden, ami történik az életemben, mintha korábbi álmodozás megvalósulása lenne. Ez elsőre talán szentimentálisan hangozhat, pedig az a lényege, hogy szerintem azzal is előredolgozol, hogy vágyakozol. Ez persze nem egészen tudatos. Mondok egy példát. A Seveledből nemrég cseh remake készült. Már az első filmemtől kezdve nagyon érdekelt, hogyan lesz valamiből remake, és hogy hány magyar filmből forgattak külföldi feldolgozást. Elárulom, nem sokból, de például az Illatszertár című darabból több is készült, köztük musical. Mindig úgy éreztem, hogy a Poligamy és a Coming Out megfelelő remake-alapanyagok lennének a high concept (kivételesen eredeti, figyelemkeltő – a szerk.) alapötletük miatt. A Coming Out jogait korábban meg is vette egy indiai cég, akárcsak nemrég a Seveledét. Meglátjuk, mi lesz belőlük. Érdekes, hogy épp a legklasszikusabb sztorijú Seveledből készült cseh újrafeldolgozás. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy az erőteljes vágyakozásnak teremtő ereje tud lenni. Hú, ez mekkora közhelynek hangzik így kimondva! De én így tapasztalom. Konstruktív álmodozás, bevonzás, akarás, elmejáték.
Még mindig akkora filmőrült vagy, mint korábban mesélted magadról?
Távolról sem. Pár éve észrevettem magamon, hogy a látott filmeket egyre kevésbé tudom realitásként elfogadni. Pedig nem lettek rosszabbak, egyszerűen így változom. Kicsit sajnálom, hogy ez történik velem, de nem tehetek ellene, és irigykedve nézem azokat a kollégákat, akik még mindig gyermeki lelkesedéssel írják ki a Facebookra, hogy az adott évben melyek voltak a kedvenc filmjeik. Már nem annyira a filmeket szeretem nézni, hanem azt, ahogy például két színész a díszletben ülve a felvétel szünetében beszélget. Például Sean Connery és Harrison Ford az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag forgatásán.
Azóta erősödött fel bennem ez az érzés, amióta a családommal közel fél évet New Yorkban éltünk. Woody Allen Manhattan című filmjében van egy ikonikus kép, ami a Queensboro híd lábánál készült. Amikor elmentünk oda, egyszer csak leesett, hogy ott állok, ahol a stábbal Woody Allen egyszer hajnalban forgatott. Persze ezt addig is tudta az ember, de ott, a helyszínen elementáris erővel zuhant rám a felismerés. Ugyanezt éreztem a Katz Delicatessenben (1888 óta létező étterem – a szerk.) is: jé, a Harry és Sally orgazmusos jelenetét éppen ott vették fel pár óra alatt. Semmi mágia, semmi isteni fény. De a vásznon már ott a varázslat. Számomra ma ez az érdekes, nem a film sztorija, hiszen már annyi történetet láttunk! Tehát már nem mondanám magamra, hogy filmrajongó vagyok: nem nézek meg mindent. Ez nyilván az idő múlását is jelzi. Azt, hogy ráeszmélsz: halandó vagy. A családod, a privát életed ezért már ugyanolyan fontosak, ha nem fontosabbak, mint a szakmád. De filmet rendezni, na azt még ugyanúgy imádok, mint az elején!
Fotók: The Orbital Strangers Project
Az interjú szemlézése a felhasználási feltételekben foglaltak szerint lehetséges.
