Orosz–olasz csúcs a színpadon

Húszas évei második felében kapott lehetőséget Plácido Domingótól, és ő élt is vele: Olga Peretyatko 2007-ben az Operalián második helyezést ért el. A siker szélesre tárta előtte Párizs, Bécs, New York operaházainak kapuját, de ő addigra már hosszú utat járt be. Konkrét értelemben is: a szülővárosától, Szentpétervártól nyolcszáz kilométerre fekvő, jórészt orosz lakosságú litván kisvárosban, Visaginasban töltötte gyerekkora második felét. Tizenöt évesen tért haza, ahol a Mariinszkij Színház gyerekkórusának alt szólamában énekelt, például akkor is, amikor Anna Netrebko Micaëlát játszott.

Peretyatko Péterváron karvezetést tanult, majd 2001-ben új korszak kezdődött az életében, amikor először járt Nyugaton. Berlin nemcsak tanulmányai, de élete egyes számú helyszíne is lett és maradt. Európa pedig rácsodálkozott a ragyogó, tiszta, friss hangra és tulajdonosa egyéniségére. Peretyatko nyíltan beszél például arról, hogy Berlinben heti tíz eurót költhetett ételre, vagy hogy milyen sok áldozatot kívánt tőle a nyelvtanulás. És persze a meghatározó találkozásról Joan Sutherlanddel, aki nonszensznek nevezte, hogy mezzoszopránként tartják számon.

Mozart, Rossini, Verdi, a bel canto – csak néhány Olga Peretyatko „szakterületei” közül, aki pályakezdő kollégáinak is hasznos tanáccsal szolgál, amikor azt mondja, lépjenek fel, ahányszor csak tudnak, mivel így fogják elsajátítani a mesterséget. Ez nem jelent kapkodást: az énekesnő nyolc éven át utasította vissza a Traviata címszerepét, mivel nem érezte magát késznek rá, hogy aztán végül karrierje egyik legnagyobb sikerét arassa vele.

Adódik a párhuzam: ahogy az orosz énekesnő magára talált az itáliai repertoárban, az olasz basszista, Ferruccio Furlanetto egyetlen nyugati énekesként léphetett fel a Mariinszkijben és a Bolsojban az egyes számú orosz basszusszerep, Borisz Godunov megformálójaként. Rahmanyinov, Muszorgszkij és honfitársaik zenéje alkatilag áll hozzá közel. A májusban hetvenötödik születésnapját ünneplő Furlanetto királyi alkat, színpadra termett, tekintélyt sugárzó énekes, aki puszta jelenlétével pontosan idéz meg egy-egy figurát. Karrierje a hetvenes évek közepén a milánói Scalában vette kezdetét: Verdi Macbethjét Abbado vezényletével énekelte. És aztán sorra jöttek az operairodalom nagy szerepei: Don Giovanni, Leporello, II. Fülöp, Figaro, Mefistofele, Fiesco, no meg persze Borisz.

Először 1980-ban lépett fel a Metropolitan Operában, de hazajár többek között Salzburgba, a bécsi Staatsoperbe vagy a londoni Royal Opera House-ba. Meg egy kicsit Budapestre is: legutóbb 2019-ben, az Erkelben adott tomboló sikerű koncertet. Otthon érzi magát a koncertszínpadon, de azt se titkolja, hogy a teljes értékű operaelőadás az ő igazi terepe. Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen a 20. századi operarendezés olyan nagyjaival volt alkalma együtt dolgozni, mint Strehler, Ponnelle vagy Chéreau.

Amikor néhány éve arról kérdezték Furlanettót, hogyan tekint vissza több évtizedes pályájára, így felelt: „Elképesztő kalandnak látom, ami szerencsére ma is nagy megelégedéssel tölt el. Igazi megtiszteltetés, hogy legkedvesebb szerepeimet ma is énekelhetem. Amit pedig nem kedvelek, azt meghagytam a többieknek.”

A nyitóképen Ferruccio Furlanetto. Fotó: Igor Saharov

Forrás: Opera Magazin