Sokan talán A besúgó című sorozatban találkoztak először a zenétekkel, az egyik jelenetben ugyanis az Akarat című dalotok úgy hangzik el, mintha egy korabeli underground zenekar száma lenne. Ti el tudjátok képzelni magatokat az 1980-as években?
El tudjuk képzelni magunkat, de örülünk, hogy most élünk. Ha van is valami romantikus a másolt kazettákban, a külföldről hozott lemezekben és a vonalas telefonokban, más dolgokon nincs mit szépíteni. A Kisképzőben, ahova jártunk, nagyon pörgött a Bizottság, a Trabant és a kor többi zenekara, és nekem, aki zenetagozatos voltam, furcsa volt, hogy ezek a zenekarok nem profi zenészekből álltak. Aztán persze beszippantottak a zenék, mert mégis van bennük valami különleges. De ezzel együtt is: egy zenekarnak ma több lehetősége van, mint akkor.
A filmben nem te, hanem Szőke Abigél énekelt. Milyen élmény volt így találkozni a dallal?
Kicsit szomorú voltam, hogy végül nem szerepelhettem a sorozatban, de a fiúk játszották fel a zenekari részt. Természetesen vagányabb volt így, hogy a rendőr lánya egyben punkénekes és énekel. Nem szeretem különösebben a sorozatokat, de Balogh Gallusz gitáros erősködött, hogy nézzük már meg, ha már benne vagyunk. Hát nekem ilyenek kellenek, hogy megnézzek valamit.
Hogy érzed magad kényelmesebben énekesként: angol vagy magyar dalokkal?
Természetesen akkor, ha magyarul éneklek, hiszen ez az anyanyelvem. De úgy tapasztalom – és lehet, hogy ez egy furcsa vélemény lesz –, hogy sok magyar énekes nem tud magyarul énekelni. Nem természetes a prozódia, és angolosan affektálnak. Persze lehet, hogy én is.
A két Rekult-albumon található magyar nyelvű dalaitokban pont az fogott meg, hogy máshogy használjátok az anyanyelvet, mint szokásos, és a szövegek tartalma is más volt a „magyaralterhez” képest. Meg hát azok a sorok, hogy „Találkozunk a Bajcsynál, a szerelem csak bajt csinál...”
Na, azt pont Csepella Olivér írta. Ő is kisképzős volt, és annyira tetszett ez a szövege, hogy elkértem tőle.
Kritikusabb vagy a magyar szöveggel?
Egyre kritikusabb. Lehet, hogy megöregedtem? Az biztos, hogy nem vagyunk már tinik, amikor minden gyönyörű, és mindent le mersz írni, mert hiszel a szavakban. Mostanában úgy érzem magam a magyar nyelvű szövegekkel kapcsolatban, mintha alkalomhoz nem illő ruha lenne rajtam.
Most jöttetek egy német turnéról. Hogy fogadtak titeket?
Nem ismertek minket, de jöttek, volt, ahol meg is telt a hely. Nagyon örültünk neki.
Érdemes magyar zenekarként külföldön próbálkozni?
Már csak azért is megéri, mert más közönséget vonz a zenénk, mint otthon. De tisztában vagyok vele, hogy nem mi vagyunk Magyarország legismertebb zenekara. A világban meg biztosan van ezer és egy szintipop-banda, és nehéz megindokolni, miért pont ránk lenne szüksége az angol, az amerikai vagy a német közönségnek.
Úgy érzed, kevesen hallgatnak titeket itthon?
Nem! Pont annyian hallgatnak minket, ahány embernek szüksége van ránk.
Azt tudom, hogy Gallusz és te töltitek be a dalszerzők szerepét a zenekarban. Hogyan írtok dalt?
Van, hogy nekem van ötletem, van, hogy neki, és összefőzzük, amink van. Az énekdallamot általában én találom ki, Gallusz pedig a basszust, a dobot és a riffeket. Talán négy számunk van, amit közösen leülve írtunk.
Mindig is zenésznek készültél?
Mindig is késztetésem volt rá, hogy zenéljek. Kábé negyedik osztályos voltam, amikor felfedeztem az osztálytársaim idősebb testvéreinek CD-it, Red Hot Chili Pepperst, Alvin és a Mókusokat, The Cranberriest. A tesiöltözőben, ahol a dalaikat gitároztuk és énekeltük, a barátnőimmel alakítottunk egy bandát. Addig csak olyat hallottam, hogy férfiak énekelnek reszelős hangon, nekem viszont nem volt reszelős hangom. Aztán jött az Evanescence, és én ott hallottam először, hogy egy nő szép hangon énekel, mögötte torzított gitárok, és ez erőt adott.
Tizenkét éve kezdtetek zenélni, először Balogh Gallusszal duóban, aztán zenekarrá bővülve, és lassan bontakozott ki, mivé fejlődtök.
Kezdettől akartunk zenekart, de meg kellett találni a megfelelő embereket. Persze szerezhettünk volna magunk mellé három zenészt a Kőbányai Zenei Stúdióból, de a sorsszerű találkozásokra vártunk. Baromi rosszak vagyunk, ha törtetni kell, nem nekünk való. Nem azért zenélünk, hogy jöjjön a következő lemez, hanem azért jönnek a lemezek, mert zenélünk.
Most viszont jött egy lemez, a God Tiger Need Chemical Works, június 3-án mutatjátok be Müpában. Honnan a cím?
Erre Gallusz tudna hiteles választ adni, aki betoppant egy kínai boltba, és talált egy balzsamot, amin ez a felirat szerepelt. Ebből született a címadó dal.
Dark hangzása van az albumnak.
A szívünk mélyén – és talán azon kívül is – elég nagy gruftik vagyunk.
Hol hallunk titeket a nyáron? Azt tudom, hogy a Művészetek Völgyében ott lesztek.
A Művészetek Völgyén túl a Kolorádón és a Reflektor Fesztiválon. De nem nyaranta vagyunk a legnépszerűbbek, túl lassú szetteket tolunk. Ki akarna Mayberianre bulizni napsütésben?
Mondjuk én.
Jó, majd csinálunk egy fesztivált, ahol lassú zenekarok lépnek fel. És akkor majd meghívjuk Hobót is, aki énekel valami olyasmit, hogy „anyád kőmelléből homoktejet szoptál”. És azt majd hallgathatják a szandálos arcok.
A Mayberian Sanskülotts július 27-én lép fel a Művészetek Völgyében, a Harcsa Veronika Udvarban.
Nyitókép: Csordás Zita. Fotó: Wilhelm Laura
