Az Összeszőve című kiállítás műveit szemlélve elsőként Ferenczy Noémi szövött képei jutnak eszembe. Kósa Doroti Zsaklin, Nagy Éda Csenge és Zsigrai Eszter művei líraiságukban és a női (kétkezi) munka iránti tisztelet alapján kapcsolhatók a Kossuth-díjas alkotó művészetéhez.
Nagy Éda Csenge festményeit ellepik a különféle levélmotívumok, az egymásba fonódó indák, a buja növényzet.
Ez a burjánzó, sűrű vegetáció uralja festményeinek tereit, hasonlóan Ferenczy Noémi korai kárpitjaihoz, amelyeken a minden irányba terjeszkedő növények, dús lombú fák közötti apró réseken állatok vagy emberek tűnnek elő. Nagy Éda Csenge festményein viszont nyoma sincs élőlényeknek: az ő hátterei festészetileg megdolgozott, messziről homogénnek ható színfoltok. Céljuk talán épp csak annyi, hogy még hangsúlyosabbá tegyék az előtérben kavargó motívumokat.
A festmények növénytanulmányokként is felfoghatók, ám van bennük valami plusz. A képeken zömében szobanövények szerepelnek, amelyek nyilvánvalóan csak akkor képesek túlélni, ha valaki gondoskodik róluk. Így a műalkotásokon való szerepeltetésük magában foglalja az emberi jelenlétet. E nemesített növények valahol félúton helyezkednek el a természeti vegetáció és a műnövények között. A lakás ridegségének megtörése, a rousseau-i gondolat, a Vissza a természethez! elvének beteljesítése a feladatuk. Ám Nagy Éda Csenge festményei megértetik, hogy ez nem teljesen lehetséges. A nemesített növények segítségével javíthatjuk ugyan az otthonunk hangulatát, de nem térhetünk vissza az ősi, romlatlan állapotokhoz.
A kiállításon a fiatal alkotó két vászna még erősebben érzékelteti természetes és mesterséges ellentétességét. Az erős fénnyel megvilágított futókaindák levelei sziluettek formájában megismétlődnek a képeken. Ez a kétféle minőség izgalmas dinamikát ad a műveknek.
Ferenczy Noémihez líraiságával kapcsolódik Kósa Doroti Zsaklin, aki a diplomamunkáit állította ki a Kemence Galériában.
Arc nélküli alakjai légies figurák; testük nagyon oldott, leheletnyi finomságú akvarellfoltokból épül fel. Az alakok ettől tünékenynek, látomásszerűnek hatnak, mintha álomképek vagy ábrándok volnának. Konkréttá az arcukon futó hímzés teszi őket. Ez egyszerre kölcsönöz plasztikusságot a semmibe vesző testeknek, és pixeles jellegéből fakadóan a virtualizáció okozta elszemélytelenedésre is utal.
E portréknak az a különlegességük, hogy arcok nélkül is képesek megrajzolni az ábrázolt személyek karakterét. A testtartás, a hajforma, a fej alakja, a sziluett olyan vonások, amelyek segíthetnek egy személy pontos megismerésében. A színpreferencia, a minták, a motívumok, a képméret és az arányok együttes teljes összképet adnak az illetőről.
Mindhárom alkotónál megjelenik a természethez való kapcsolódás.
Míg Nagy Éda Csengénél ez konkrét formák megfestésében valósul meg, Kósa Doroti Zsaklinnál a hímzésekben visszaköszönő absztrahált növényi motívumok révén, amelyek a természetet szimbolizálják. És itt egy újabb kapcsolat Ferenczy Noémivel. Ahogy a textilművész kompozícióiban a sűrű vegetációban megjelenő és a környező tájhoz szervesen kapcsolódó alakok az ember és a természet mitikus egységéről vallanak, Kósánál a hímzéshez felhasznált, növényi színezőanyagokkal megfestett fonalak az ember és a természet organikus viszonyát jelképezik.
Egy ideje Zsigrai Esztert is erősen foglalkoztatja, hogy miként tudnak képépítő elemmé válni a növényi motívumok.
Valamint az, hogy a növényekből kinyert színekkel mit lehet kezdeni egy kompozíción belül. A növényi motívumok az úgynevezett ecoprint technika segítségével megfestik a vásznat. Az így kialakuló mintázatok a természet adta szépséget jelképezik. Másrészt mivel ennek révén a színek sokkal halványabbak, mint a szintetikus anyagokkal megfestett foltok és motívumok, ezek az elemek az idő múlása, az eltűnés szimbólumaivá is válnak.
A Szimmetria című festményen az éles határvonalú, rózsaszín akrilmező és a textilre transzferált, barnás levélmotívumok ellentétes minőségeket hordoznak, valamiképpen mégis szimbiózisba kerülnek egymással. Paradox módon kiegészítik egymást, és izgalmas vizuális feszültséget keltenek. Ez a fajta dinamizmus tovább fokozódik a Sodrásban című kompozíción, ahol a természetes nyomatok és a festett négyszögek cianotípiával egészülnek ki. A kompozíciónak középen szigorú struktúrát ad a két intenzív színfolt. Ezt a szigorúságot oldja a cianotípia és a lágy növényi formák.
A cianotípia az alapja Zsigrai textilmunkájának, a Meghasadtnak is.
A középen lyukas lepedő női szimbólumként jelenik meg, visszaidézve a nők attribútumaihoz tartozó tevékenységeket, és a magas művészet „templomába” emeli őket. A takaró funkcionális tárgy, ám a falra installálva olyan táblaképként hat, amelynek kompozícióját ugyanazok a motívumok alkotják, mint a korábban emlegetett vászonképét. Funkcionalitását erősíti a Hogyan lehet használni a használhatatlant? című performansz, amellyel az alkotó egy képes használati utasítás formájában megmutatja, milyen módon funkcionálhat ez az alkotás takaróként.
Mindhárom alkotónál női szimbólumként jelenik meg és identitásformáló erővel rendelkezik a textil. Olyan női minőségeket közvetít, mint a lágyság, a személyesség vagy az intimitás.
A pécsi Kemence Galéria Összeszőve című kiállítása március 6-ig látogatható.
Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
