Persze nem csupán szakavatott mazochisták számára állítottuk össze az alábbi listát. Amennyire fájdalmas tud lenni egy film, ami pont belepasszol keserű élethelyzetünkbe, segíteni is tud a felépülésben. Találkozni a saját sorsunkkal egy-egy szereplő tolmácsolásában, jól felépített dramaturgiával rávilágíthat arra, hogy – klisék ide vagy oda – az élet nem áll meg, a szív összeforr, és akár meg is erősödhetünk egy nagy csalódás után.

Annie Hall (rendező: Woody Allen, 1977)

Nem csak erről a listáról, hanem a filmtörténet összes alkotása közül tagadhatatlanul az egyik kedvencem Woody Allen klasszikusa. A történet elején megismerjük a komédiás Alvy Singert (Woody Allen), aki azon elmélkedik, hogy miért szakítottak egy évvel ezelőtt Annie Hall-lal (Diane Keaton). Alvy New Yorkban nőtt fel, állandóan a létezés értelmetlenségére vonatkozó kérdésekkel nyúzta az édesanyját, ugyanakkor már gyerekkorában is nagyon felnőtt módon kezelte ártatlan szexuális kíváncsiságát. A filmben „visszalátogatunk” Annie és Alvy kapcsolatának különféle állomásaihoz, hátha a végén majd jobban megértjük, miért is mentek szét. Ez a sziporkázóan vicces, olykor mégis maróan fájó film mindenki lelkéig eljut, aki valaha már átélte, milyen, amikor elmúlik a szerelem. 

A film a mai napig hatást gyakorol a romantikus vígjátékokra, hiába rúgta fel a műfaj hagyományait. A cselekményt az első pillanattól a levegőben lógó tragikus vég határozza meg, és nézőként együtt szembesülünk a főhőssel a rá váró feladattal: meg kell békülni egy nagy szerelem lezárásával. Olyan kérdésekre keressük a választ Alvy kalauzolásával, miközben a múltból a jelenbe ugrálva ismerjük meg ezt a két merőben különböző karaktert, mint hogy miért múlik el a szerelem, mi tesz működőképessé egy kapcsolatot és hogyan lehet elfogadni, ha aztán mégis véget ér. Minden bánattal együtt aztán megkapjuk a keserédes feloldozást: Alvy is rájön, hogy nincs vége a világnak, nekünk is menni fog. Még akkor is, ha rávilágít a tagadhatatlan tényre: mindig elég hülyék leszünk ahhoz, hogy újra szerelembe essünk, hiába tudjuk, mivel jár.

Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van (rendező: Chris Columbus, 1993)

Az Anne Fine Alias ​​Madame Doubtfire című regénye alapján készült filmben Robin Williams alakítja Danielt, egy nemrég elvált férfit, aki elveszíti munkahelyét, lakóhelyét, emiatt gyermekei felügyeleti jogát is: csak szombatonként láthatja őket, és annyira kétségbeesetten hiányoznak neki, hogy szigorú, idősödő brit dadusnak álcázza magát, hogy a közelükben lehessen. Akármilyen furcsa, a világ legtermészetesebb érzése volt leírni az iménti mondatot, olyan meghatározó filmje volt a Mrs. Doubtfire a gyerekkoromnak.

Ironikus, hogy nővé maszkírozva Danielnek minden jobban megy, amit házasságuk alatt felesége (Sally Field) hiába várt tőle: pontos, megbízható, hatékony a házimunkában, segít a gyerekeknek a tanulásban.

Természetesen sok komikumot szül az alaphelyzet: Robin Williams egyszerre alakítja Danielt és Mrs. Doubtfire-t, és miközben a világ legjobb dadusává válik, apaként is igyekszik újra helyrerázódni, lakást és új állást találni. Eközben még felesége új udvarlójával (Pierce Brosnan) is szembe kell néznie, és hiába is tagadnánk, végig vele vagyunk, az utolsó pillanatig neki szurkolunk.

A film örök érvényű üzenete, hogy egy szakítás akár arra is sarkallhat minket, hogy kihozzuk magunkból a legtöbbet.

Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind, rendező: Michel Gondry, 2004)

Tegye fel a kezét, akinek már megfordult a fejében a következő gondolat: bárcsak kitörölhetném az emlékeim közül azt az embert, aki összetörte a szívem. Van az az állapot, amikor azt érezzük, ez az egyetlen megoldás a továbblépéshez.

A történetben Joel (Jim Carrey) döbbenten fedezi fel, hogy barátnője, Clementine (Kate Winslet) kitöröltette az emlékezetéből eseménydús kapcsolatuk minden emlékét. Kétségbeesésében ő is felkeresi az eljárás feltalálóját, dr. Howard Mierzwiakot (Tom Wilkinson), hogy kitöröltesse a lányt a saját emlékezetéből. De ahogy Joel emlékei fokozatosan eltűnnek, úgy ébred rá újra a Clementine iránti szerelmére. Agya rejtett zugainak mélyén olyan erők működnek, amelyek megpróbálják megakadályozni az eljárás sikerét: Joel fejben végigrohan a múltján, és olyan helyeken próbálja meg elbújtatni Clementine-t, ahol nem találják meg. Ahogy dr. Mierzwiak és munkatársai (Kirsten Dunst, Mark Ruffalo, Elijah Wood) szinte űzik-hajtják Joelt saját emlékeinek útvesztőjén át, világossá válik, hogy ő egész egyszerűen nem tudja a lányt kiverni a fejéből, de ami talán ennél is fontosabb: nem is akarja, hiszen akárhogy is, de a része lett.

Egyszerre fájdalmas és fantasztikus Joellel tartani ebben a rendkívül magával ragadó világú filmben. Nincs mit tenni, ha a „megfelelő” emberrel találkozunk, a szerelem elkerülhetetlen. Ha képesek is lennénk kitörölni a nyomorúságos múltat, a fájó, közös történelmet, az érzések nyomot hagynak, a vonzalom is megmarad. Könnyű útnak tűnik, de ez az út voltaképpen nem is járható. A szakítást fel kell dolgozni, az emlékeinket meg kell őrizni (hiszen azok is mi vagyunk), hogy ebből is tanulhassunk, és elinduljunk a gyógyulás felé.

500 nap nyár (500 Days of Summer, rendező: Marc Webb, 2009)

Egy kedves fiú, egy bájos lány. A fiú beleszeret a lányba, együtt vannak, a lány felforgatja a fiú életét. Tipikus romantikus történet lenne, csakhogy már a narrátor is figyelmeztet az elején: a mese most nem a szerelemről szól.

Summer (Zooey Dechanel) váratlanul kiadja Tom (Joseph Gordon-Levitt) útját. Ötszáz napot töltöttek együtt, a fiatalember azóta is képtelen felfogni, hogy a felhőtlen boldogságtól hogyan fajulhattak idáig a dolgok. A lány pedig nem érti, hogy a fiú mit nem ért ezen. Végtére is még a legelején megmondta, hogy ő nem vágyik sem házasságra, sem tartós kapcsolatra, számára pusztán csak egy kaland mindez. Tom megpróbálja végiggondolni a múltat, elemezni az együtt töltött időt, hátha megtalálja a szakítás okát, hol követett el hibát. Felidézi találkozásukat, amikor Summer belibbent az irodába, és ő első pillantásra fülig beleszeretett.

Férfiperspektívát ismerünk meg a filmben, az ő vezetésével megyünk végig a kapcsolat különböző évszakain, viszont ezúttal csak a főhős keresi a választ a „miért történt?” égető kérdésére, ugyanis nézőként az elejétől nyilvánvalónak mondható, hogy szakítani fognak. A történet rávilágít, hogy hiába idealizálunk és csomagolunk mindent a nosztalgia szépiájába, ettől nem leszünk boldogok. Nem elég közösen imádni egy-egy filmet vagy zenekart ahhoz, hogy a kapcsolat működjön, a lelki társunknak nem csak az az ismérve, hogy ugyanazokat a dolgokat találja viccesnek vagy szépnek, mint mi. Segítünk magunknak a gyógyulásban, ha elhagyjuk a túlságosan idilli elképzelést a szerelemről és a boldogságról, melyet sok esetben a popkultúra is erősített bennünk. Az igazi szerelem olykor kevésbé rózsaszín és filmbe illő, viszont valóságos, és talán nem úgy, ahogy elképzelted, de megtalál – ezzel azért egy hollywoodi történet sem tud versenybe szállni.

Ruby Sparks (rendező: Valerie Faris, Jonathan Dayton, 2012)

Calvin, a fiatal író korán megtapasztalta a siker ízét, ám azóta sem tudta igazán feldolgozni. Nincs ihlete, küszködik az írással, és a lányokkal sincs szerencséje. A pszichológusa javaslatára végül kitalál egy női karaktert, akiben minden megvan, amire csak vágyik az életben. Az ötlet beválik, Ruby figurája valósággal felvillanyozza. Azután egy héttel később Calvin teljesen elképed, amikor a kanapéján ott találja Rubyt a maga kézzelfogható valójában: egy élő, lélegző, beszélő emberként.

Calvin elkezdi kapcsolatát a – szó szerint – neki teremtett Rubyval, ám a rózsaszín köd így is felszáll. Főhősünk ekkor kihasználja, hogy Ruby voltaképpen úgy tesz, ahogyan ő megírja, hogy a mindenki által áhított idilli fázisban maradhassanak. Azonban manipulációval fenntartani egy párkapcsolatot, rávenni valakit arra, hogy velünk maradjon elég illúzióromboló tud lenni, és valljuk be, nem erre van szükségünk az igazi boldogsághoz. El kell fogadni, hogy az embert bizony elhagyhatják, és ahhoz, hogy megfelelő társak lehessünk, elsősorban magunkkal kell jóban lennünk. Mindegy, hogy Ruby létezik-e vagy sem, a film arra világít rá, hogy mit okozhat a félelem és a bizonytalanság és – ahogy az előzőleg taglalt filmben – az idealizálás.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (rendező: Reisz Gábor, 2014)

Ebben a kultfilmmé avanzsált alkotásban megismerjük a 29 éves Áront (Ferenczik Áron), aki nemrég végzett az egyetemen. Munkája nincs, javarészt a szülei tartják el, és még a barátnője, Eszter (Jakab Juli) is elhagyta. Áron a fojtogató valóságából, a sehová nem tartó mindennapokból és Eszter kínzó emlékei elől Lisszabonba menekül. Hogy mi a terve, mit csinál majd ott? – Semmit – mondja a szüleinek.

Áront mind ismerjük: ő az, aki akkor is szorong a buszon, ha van bérlete, tologatja maga előtt az életét, és aki végre hitelesen mesélt a mi igazi Budapestünkről és rólunk. Eszterről, aki még a hajszálait is magával vitte a lefolyóból. Az éjszakákról, amikor csak felejteni akarunk, de a reggeleken csak még élesebben hasít belénk a fájdalom. A vonzó idegenről, akivel a fejünkben már függönyt vásárolunk az Ikeában. Az egyéjszakásról, ami inkább kínos pillanatok összessége, mintsem kaland. A forgatókönyvről, amit minden egyes hétfőn nekiállunk megírni, de még egy sort sem szültünk meg belőle. A film nagy empátiával és humorral mutatja meg nem csupán azt, hogy érezzük magunkat egy szakítás után, hanem a fővárosi Y generáció általános életérzését is. A VAN erőteljes közérzeti jelentés, amely megfejtések helyett a sodródás aktuális pillanataira koncentrálva viszi magával a nézőt.

Együtt követjük Áront azon törekvése során, hogy összetört szívvel ugyan, de továbblépjen, miközben egész életét próbálja rendezni. Eszter Lisszabonban sem hagyja nyugodni, és rá kell jönnie, nem a környezetét kell megváltoztatnia, hanem a szemléletmódját. Áron nemcsak a szakításból, de a generációját érintő általános érzetből is gyógyulni próbál. A hajszálak eltűntek a lefolyóból, de az emlékek maradnak, csak megtanulunk velük együtt élni. Idővel a fájdalom is tompul majd, és egyszerű tapasztalattá alakul. Aztán szépen leülünk, és megírjuk azt a könyvet.

Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, rendező: Luca Guadagnino, 2017)

Most mindenki gondoljon vissza az első szerelmére. Intenzív emlék, igaz? Beleszeretni valakibe már azelőtt, hogy teljesen megismernénk, egyszerre borzasztóan ijesztő, kiszolgáltatott érzés és csodálatos, semmihez sem hasonlítható, mindent felkavaró utazás.

A film André Aciman azonos című könyve alapján készült. Az 1980-as években járunk, mégpedig Észak-Olaszország gyönyörű vidékein, egy mesés hangulatú kőházban, ahol a francia, olasz és zsidó gyökerekkel is rendelkező család tölti a szünidőt. Egy végtelenül szimpatikus egyetemi oktató és felesége, valamint gyermekük, a 17 éves Elio és barátaik, ismerőseik mindennapjai tárulnak elénk, na meg Elio apjának diákja, a feltűnően jóképű Oliver is megérkezik. Itt kezd csak igazán behúzni magával ragadó világába a film, ugyanis a tehetséges, okos és érzelmes, ám önmagát még javában kereső Elio és Oliver egymásba szeretnek. Igen, egy fiatal fiú és férfi szerelme bontakozik ki előttünk, a Szólíts a neveden azonban nem egy melegfilm. A Szólíts a neveden egyszerűen egy felnövéstörténet, egy szerelmes film, és azok közül is kiemelkedően gyönyörű.

Köszönhető ez a remek karaktereknek, az egyszerre regényszerű, mégis csontvelőig hatolóan valóságos történetnek, a gyönyörű helyszínnek, az irigylésre méltó közegnek, a frappáns és hihető dialógoknak és nem utolsósorban az Eliót alakító Timothée Chalamet elképesztően erős jelenlétének. A film pontosan olyan, mint az első igazi szerelem. A semmiből érkező, mégis lassan kibontakozó, mindent felborító érzelem, ami egy életre megsebez, olyan fájdalmat és űrt hagy maga után, amiből azt gondolod, sosem épülsz fel, de amire mégis szükséged van ahhoz, hogy a személyiséged kiteljesedjen. A mindenki által ismert érzés hiteles, egyszerre maró és dédelgető bemutatása mellett a képi világ mellett sem mehetünk el szó nélkül, hiszen a Szólíts a neveden maga az érezhető nyár annak minden illatával, ízével és színével. Nem fogok hazudni, egy frissen összetört szívnek újabb késszúrás lehet ez a két óra, de ahogyan a nagy csalódások, ez is egyszerre vesz ki belőlünk és ad hozzánk. Utóbbiért mindenképpen megéri.

Nyitókép: Egy makulátlan elme örök ragyogása