Összezárva - CREDO, F2

Egy alkotói korszak záróakkordjaként határozza meg munkáját a színlapon ? Pilinszky Stigmáját is idézve ? Duda Éva. Az est első koreográfiájáról pedig persze: beugorhat a táncos-koreográfus emlékezetes, Húsba tépve című kettőse, melyet Szász Dániellel, vagy Az ismeretlen című duett, amit pedig Feicht Zoltánnal táncolt a művek alkotója ? hogy hirtelen csak a kétszemélyes utazásokat idézzük meg itt, a legkézenfekvőbb módon. A koreográfus állandó alkotótársa, Kunert Péter ? szerkesztőként ? jegyezte zenei montázsra készült, Masa Richárd impozáns terében, Opra Szabó Zsófia egyszerűségükben rafinált jelmezeiben táncolt mű lassan indul be, talán a táncot a nagyszabású látvány: összetett fények, füst és a bal oldalt álló, márvány-erezetet idéző, hatalmas tüllfal uralja le túlzottan. A négy tételbe szerkesztett (ketten, a nő tánca, a férfi tánca és újból ketten ? ezek csak az én meghatározásaim) kettős jó néhány perc után kezdi kifejteni hatását. A duettben először együtt dolgozó, de összeszokottnak érzékelhető táncospár, Duda Éva és Bora Gábor az együttlét, az egymás elvesztése és a viszontlátás képeit ábrázolja, az első, izgalmas és emlékezetes villanásokig nem kiugró újszerűséggel. A másikhoz fűző viszony ? alá-fölérendeltség, harc mozgás-szilánkjai közt aztán hirtelen sűrűsödni kezdenek az izgalmasabb részletek. A precíz, mégis eleven tüzű táncával (el)ismert Bora és az egyszerre lágy és sokrétűen erős Duda játékában sok apró finomság: a férfitestet rezzenéstelenül, hosszan tartó nő, egymás eltaszítása, jelek és válaszok, a szakadás. A két játékos utóbb egyesével, magában a színen, a partner alig észrevehetően figyel, követ, olykor nyomasztó árnyként, voyeurként leskelődik füst, tüll opálos takarásában. A félpárság, a hirtelen támadt egyedüllét jeleneteiben feszültség és finom, kifejező jegyek, amint az újratalálkozás bénultsága, zártsága, a pólusok átrendeződése, a borult kémia jön át, túlmagyarázás nélkül, egy kissé talán mégis terjengősen.

Az Inversedance darabja kedélyesen indul, fiatal táncosnők fektükben, zongorabillentyűként mozgatott lábainak üde látványával nyitva ? a színen egy fémkeretre feszített, fénylő ponyvaív, egyszerű, jól használható színi idom. A ponyva alatt árnyjáték, fecsegéssel kísért gyermeki játék babával, macival. Aztán valami egészen meghökkentő hömpöly veszi kezdetét. Öt lány és két fiú a színpadon: gyerekkort, kamaszkort játszanak, s játékuk előrehaladtával az ember olykor nem hisz a szemének.

Olvassuk, Anh Ngoc Nguyen e művében ?az emberek és tárgyak kapcsolatával foglalkozik. A szeretet, amit mindennapi tárgyaink iránt érzünk, olykor legalább olyan erős tud lenni, mint az emberek iránti érzéseink.? Nem kitérve e pár, egymás mellé pötyögtetett szó végtelenül sekélyes és semmitmondó voltára, maga az elénk tárt munka konkrétan nem erről szól. Egy csapat túlkoros gyerek produkálja magát, bárgyú humorral, fékevesztett negéddel és semmitmondóan, kisded játékokat, kisded konfliktusokat elénk ripacskodva. A koreográfus által ábrázolni vágyott világot egynehányan már sikeresen megjelenítették, amúgy. Száznégy évvel A Pál utcai fiúk, ötvenkét évvel az Iskola a határon (szándékosan középiskolai kötelező olvasmányokat említek) megjelenése után, sőt, a tánc műfajához visszakeveredve, Bozsik Yvette Playgroundja, vagy maga, Fodor Zoltán, a társulatvezető Fiatalság, bolondság című darabja után így képtelenség foglalkozni gyerekek, (kis)kamaszok világával. Az F2 (nem derül ki, miért pont ez a mű címe) zömmel egy iskolai Ki mit tud? szellemi színvonalán evickél, csöpögős, felszínes, szájbarágós giccs, mely fals, minden pillanatában. Anh Ngoc Nguyen, a világhírű, pár napja ismét nálunk járt Random Dance Company volt táncosa (ki a társulattal, korábban Budapesten is fellépett): életrajzát tanulmányozva egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy e mű az övé. Hogy ez létrejött és nem feküdt előtte keresztbe senki. Nagy kár, mert kétségtelen: odaadó, tehetséges csapat tette bele bőséges energiáit.