Gyerek volt még, amikor a legendás Balogh Csibe Jenő hívta zenélni a zenekarába. Ott tanulta meg a kötelességtudatot, a tiszteletet az idősek és a munka iránt, azt, hogy bármilyen körülmények között jól kell játszania.
Hogyan találtál rá a zenére?
Édesapám beíratott egy klasszikus zenei iskolába, onnan a Szent István Zenei Konzervatóriumba kerültem, korengedménnyel vettek fel a különleges tehetségek közé, majd az OSZK nagybőgő tanszakán, Egri Jánosnál folytattam a tanulmányaim.
Honnan jött a basszusgitár?
Tradicionális kávéházi cigányzenész családból származom, kezdetben a nagybőgő állt közel hozzám. Nagyon szerettem, sokáig játszottam ezen a hangszeren. Egyszer édesapám hazahozott egy basszusgitárt. Amikor a kezembe vettem, éreztem, új világ nyílik meg előttem, hihetetlen szabadságot adott a hangszer. Érzelmi alapú döntés volt, a mai napig nem bántam meg, hogy így határoztam.
Nehéz volt a váltás?
Nem volt könnyű. A környezetem, főleg a barátaim, kollégáim furcsállották kissé. Egri János, akinek nagyon sok hálával tartozom, beletörődött, hogy a zenei pályám más úton folytatom. Egy darabig együtt csináltam a kettőt, majd miután a Dandó Péter basszusgitárversenyen az első helyen végeztem, véglegesen a basszusgitár mellett kötöttem ki.
A legendás Balogh Csibe Jenő zenekarában is játszottál. Hogyan kerültél vele kapcsolatba?
Fiatal gyerekként. Az egyik kávéházban, ahol ő rendszeresen játszott, mi is felléphettünk a barátaimmal. Unokabátyám, Radics József játszott a zenekarában, s miután meghallotta, hogyan zenélek, megüzente, hogy amikor az unokabátyám nem ér rá, helyettesíthetem a zenekarban. Így kezdődött. Abban a termékeny időszakban tanultam meg a kötelességtudatot, a tiszteletet az idősek és a munka iránt. Azt, hogy bármilyen körülmények között jól kell játszanom. Egyszóval ott váltam emberré.
Többek között Cserháti Zsuzsával, Oláh Kálmánnal, Balázs Elemérrel játszottál együtt, többféle formációban próbáltad ki magad. A túl sok zenekarban való megmérettetés nem árt a zenei személyiségnek, a saját stílusnak?
Azt gondolom, hogy fiatalon mindenféleképp hasznos a sok zenekar, inspirációt, tapasztalatot szerezhet a zenész. Amíg rugalmas és nyitott, számos újdonsággal gazdagodhat a játéka. Egy idő után megtalálja a saját hangját, s onnantól mint művész, érdemes a szerinte fontosnak ítélt, önálló úton haladni tovább. Jelenleg ebben a fázisban vagyok, írom a saját darabjaim, keresem hozzájuk a legmegfelelőbbnek tartott zenét.
Nemrég hangszereltem az egyik, Fohász című versem, Lázár Éva és Bakondi Jázmin működik benne közre. Az a tétje, hogy meghatározzam, milyen világban is élek tulajdonképpen, hogyan alakul az emberi környezet és gondolkodás. Rá kellett jönnöm, az emberek kevés figyelmet fordítanak Istenre, a belső rezgéseikre. Amikor az ember útkereső, valójában nem tesz egyebet, mint Istent kutatja. Véleményem szerint a harmónia megtalálása a legfontosabb, s a zenémben is ennek visszaadása a cél.
Gondolkodsz saját lemezen?
Manapság nem egyszerű feladat az önálló album megjelentetése. Művészemberként az önkifejezés formája, az érzések, gondolatok átadása vezérel, egy album megjelentetése azonban nagyon sok gyakorlati, hivatalos feladatot vár el az embertől, ebben annyira nem mozgok otthonosan. Egyelőre az a legfontosabb a zenei életemben, hogy az általam sokra tartott és szeretett emberekkel játszhassak együtt.
Basszusgitárosként honnan inspirálódsz?
Szabadidőmben rengeteg klasszikus zenét hallgatok, mindez lelkileg és szellemileg egyaránt feltölt. Olyannyira inspirál, hogy utána mindig másképp próbálok meg gitározni. Külön kiemelném, hogy a Finucci Bross Quartet szintén nagy hatást gyakorol rám, na meg persze Tzumó Árpád zenéje is megfog, alakít. Sokat olvasok, mostanában filozófiai könyveket, ez mind-mind formálja a gondolkodásom, a játékom.
Hol hallhatunk legközelebb?
Márciusban is a Ráday utcai If Kávézóban lépek fel, s meghívást kaptam egy gospel koncertre is. Istennek hála mindig vannak megkeresések, s ezekre örömmel mondok igent.
