A császárrá koronázással teljesültek I. Ottó tervei, melyeket már 951-ben dédelgetett magában, amikor az akkor már sok nép feletti uralom rendszerét a császári méltósággal akarta kiteljesíteni. Törekvései azonban 952-ben a római Curia ellenkezésén megrekedtek. A politikai helyzet Rómában, 955-ben változott meg, amikor egy nagy hatalmú római szenátor 17 éves fia került Szent Péter trónjára XII. János néven. Az új pápa rendelkezett ugyan apja politikai becsvágyával, de annak államférfiúi tapasztalataival kevésbé. Megkísérelte a római Curia területét hadjáratokkal kiterjeszteni, de kudarcot vallott; e fáradozásai közben a pápa összeütközésbe került az ivreai II. Berengárral, aki 950-ben Itália királya lett ugyan, de egy évvel később el kellett ismernie I. Ottó német királyt hűbérurának. Berengár szembefordult a németek itáliai fennhatóságával és uralmának területét az egyházi állam költségén akarta megnövelni. Az erősen szorongatott pápa I. Ottótól kért segítséget. Sikeres támogatása jutalmául a császári koronát ígérte a német királynak. I. Ottó egy pillanatig sem habozott, hogy ezt az ajánlatot elfogadja. Még a hadjárat előtt Ottó a fiát, II. Ottót királlyá koronáztatta, hogy az utódlást biztosítsa. 961 nyarának végén nagy hadsereggel kelt át a Brenner-hágón, s Paviából egyenesen Rómában vonult, ahol 962. február 2-án XII. János pápa megkoronázta. Újra szabályozták a pápa és a császár közötti viszonyt: az ún. "Pactum Ottonianum", azaz a császár és XII. János közötti szerződés elismerte a Curia territoriális birtokjogát, s minden újraválasztott pápát kötelezett arra, hogy hűségesküt tegyen a császárnak.
