A pomázi utcán cicergett a tambura, játszott a harmonikás

Ötven – ahogyan szokták mondani – gombócból is sok. Mi az, ami ennyi idő elteltével is összetartja és inspirálja önöket?

Eredics Gábor: Misi mondta valamikor, hogy ez – a most már ötven év – egy áldott időszak volt az életünkben. Ennél szebben én sem tudom megfogalmazni. Ez az öt évtized nemcsak hatalmas sikerekkel és őrületes önmegvalósításokkal van tele, hanem sok nehézséggel is. Volt olyan, hogy egyszerre hárman voltunk katonák a zenekarból. A próbaterem úgy nézett ki, mintha ki sem jöttünk volna a laktanyából: a három mikádó ott lógott a fogasra felakasztva. Aztán Pécsre jártam tanárképzőre. Emlékszem, csak a buszbérletre volt pénzem, az viszont minden útba eső faluba bement, így csaknem öt óra volt odaérnem egy pomázi próbára. Aztán jött a nősülés, a családalapítás, a gyerekek... mindig akadt, aki éppen nem aludt az éjjel egy fogzó kicsi miatt. De szerintem az együtt töltött ötven évünk titka, hogy mi közösen akartunk zenélni, és mindig türelemmel bevártuk egymást. Ha ideig-óráig be is ugrott valaki, eszünkbe sem jutott volna bárkit másra, esetleg alkalmilag jobbra cserélni.

Ezért cserébe, ha ma ránézek Misire, tudom, mikor fog levegőt venni, és mikor jön az az avizó, amire nekünk be kell szállni. Arról nem is beszélve, hogy – bár fontos tanításokat kaptunk – mindent nekünk kellett kialakítanunk. Saját magunknak kellett kitapasztalni ezeket a hangszereket, hiszen ezt nem tanították. Amikor rájöttünk, hogy egy kóló húszperces, és te bármilyen lelkes vagy, tizenöt perc után akkor is otthagyod, akkor meg kellett találnunk a saját formánkat. Mert a kóló egy lagziban táncolni remek, de az Egyetemi Színpadon az esszenciáját kell megmutatnunk. Azt akartuk, hogy ne kuriózum legyen ez a muzsika, amire azt mondják: Jé, milyen érdekes! Hanem megérintse az embereket, és közel érezzék magukhoz.

Borbély Mihály: Fel sem tűnt nekünk, hogy ennyi idő telt el, valószínűleg, mert mindig arra koncentráltunk, hogy mit csinálunk épp. 16-18 évesen kezdtünk el komolyabban foglalkozni azzal, hogy a népzenei hangzást kicsiszoljuk. A konziban és a főiskolán azt tanultuk, hogy maximális igénnyel nyúljunk mindenhez. Bármit csinálok, ez így van, a feleségem tudna mesélni arról, milyen elszántan barkácsolok. Összejártunk Gáborral, és a körtefa alatt két furulyával kigyakoroltunk minden trillát. Ezt csak így érdemes. Tavaly jöttünk rá, hogy te jó ég, jövőre ötvenévesek leszünk! Gyakorlatilag ötven éve együtt vagyunk öten – egy-két tag később kapcsolódott be –, és ez egy baráti, családi társaság lett.

Mennyiben formálták a zenekar történetét a véletlenek, és mennyiben a tudatos döntések? Borbély Mihály futballistának, Eredics Gábor kémikusnak készült elég sokáig.

B. M.: A véletlen akkor találja meg az embert, ha fel van rá készülve. Egyébként elmegy mellette. Amikor Pomázon meghívtak minket a táncegyüttesbe muzsikálni, mondhattuk volna, hogy mi klasszikus zenével foglalkozunk, és ez a talpalávaló zene nekünk snassz. Inkább gyakorolunk, hogy majd a Carnegie Hallban igazán jól menjen. De mi inkább az izgalmas kihívást láttuk. A másik fontos fogalom az alázat. Ez most divatos kifejezés, de valójában hiányzik. Amikor elmentünk a táncházba muzsikálni, tudtuk, hogy zeneileg sokkal képzettebbek vagyunk azoknál, akik megrendelik a zenét, vagy ösztönösen hozták mint örökséget. Zeneileg tökéletesen képzetlen emberek hihetetlenül autentikus módon játszottak, és mi figyeltünk rájuk. A klasszikus zenészek közül akkoriban sokan még lenézték ezt a hozzáállást. Sebő Feriék 1972-ben kezdték el a táncházmozgalmat, két-három évvel később, amikor mi indultunk, ez még egyáltalán nem volt elterjedt.

Emlékszem, a Zeneakadémián játszott a Sebő Együttes, a Bartók Táncegyüttes, és azon a koncerten mi képviseltük a nemzetiségi zenét. Amikor megérkeztünk, összefutottunk a távozó klasszikus zenészekkel, és az egyik Kossuth-díjas művész a hangszereket – a háromhúros kontrát meg a bőgőt – látva gúnyosan megjegyezte: Csak tiszta forrásból…! És jót kacagott. Miközben nagy meggyőződéssel és hangzatos jelszavakkal játszottak Bartók- és Kodály-műveket, a maga valójában ezt nagyon lenézték. Mi pedig összenéztünk, hogy semmi gond, mi ezt örömmel csináljunk, bementünk, eljátszottuk a koncertet, és hatalmas sikerünk volt. Ez a műfaj később lett elfogadott, és az első generációnak – Halmos Bélának és Sebő Ferinek – ebben meghatározó szerepe volt. Mi 1975-ben kapcsolódtunk be a budapesti táncházmozgalomba, és nemzetiségi muzsikusként mi az elsők között voltunk.

A népzene miatt magától értetődően keresték a közös zenélés lehetőségét?

B. M.: A magyar népzenében a széki repertoár volt az első, aztán jött a többi tájegység muzsikája, majd a méhkeréki – ott volt egy nagyon jó prímás, Kovács Tivadar – és az eleki román táncok. Sebőék jártak is oda lagzikon játszani. A táncházakban is jött egy kis széki, aztán eleki román, nem foglalkoztunk azzal, ki hova tartozik, nem volt igazán jelentősége, a táncház a fiataloknak hatalmas élmény volt. Minden táncházra úgy emlékszem vissza ebből az időből, hogy önfeledten táncoltak, leizzadtak, a szünetben jöttek, hogy majd ezt vagy azt játsszátok. Úgy kezdődött, hogy: Gyertek be a magyar táncházba, kicsit színezzétek a műsort, aztán kaptok egy-két sört. Majd szóltak, hogy menjünk be következő vasárnap is, aztán lett szerződés, majd saját táncház. De sokáig együtt játszottunk a Muzsikással, a Mákvirággal, a Violával, a Vízöntővel, Jánosiékkal…

E. G.: Amikor mi ebbe bekapcsolódtunk, a délszláv hangszerek nálunk szinte ismeretlenek voltak. Tudja, hogy nézett ki akkoriban nálunk egy tamburazenekar? Három harmonika, egy basszgitár meg egy dobszerkó. Mi nem azért játszunk sokféle hangszeren, hogy ámulatba ejtsük a hallgatóságot, hanem mert tudnunk kellett egymást helyettesíteni például a katonáskodás időszakában – jóformán mindenki be tud ugrani mindenki helyére.

B. M.: Győri Karcsi – aki már sajnos 2006 óta nincs köztünk – úgy kezdte, hogy fanyalgott, hogy a hegedű mellett tamburáznia is kellene. Aztán teljesen rákapott, a csodájára jártak, mindenki tőle akart tanulni.

A nemzetiségi muzsikát – bár vannak délszláv felmenőik – nem identitásként választották, hanem mint izgalmas zenei anyagot?

B. M.: Szinte mindenkinél akad valamilyen vérségi kapcsolat is, de inkább a pomázi kulturális bölcső volt meghatározó. Kiléptünk az utcára, ez vett körül minket: cicergett a tambura, játszott a harmonikás.

E. G.: Mi – ahogyan Misi mondta – a táncházmozgalom gyermekei vagyunk. Első pillanatban befogadtak minket, és ezek a Pest környéki szerb táncok rögtön a Közgáz táncház részévé váltak. Megesett, hogy az aulában ezren táncolták összekapaszkodva a kólót. Mi nem azért játszunk délszláv népzenét Pomázon, mert vannak ilyen gyökereink. Tudtunk róla, de nem volt fontos. Minket az izgatott, hogy: Hű, a Sebőék elindították a táncházmozgalmat, nézzük meg, mi mit találunk itt! És találtunk egy citerát, két csengőt, meg egy kolompot és egy tárogatós bácsi emlékét. A környékbeli svábokkal eleve jóban voltunk, hiszen a fúvószenekarban játszottunk polkákat, keringőket, de ők zárkózottabbak voltak, az első gyűjtésnél még zárt ajtók mögött énekeltek nekünk.

B. M.: Ott volt még a második világháború utáni kitelepítések emléke. A szerbeknél és horvátoknál egészen más volt a helyzet, hiszen ők idevándoroltak. Számukra – Pomázon, Szentendrén, Budakalászon és Csobánkán – a vallás, a szokások, a közösség erős identitásmegtartó erő volt.

E. G.: Ha Halmos Béla vagy Sebő Feri pomázi gyerekként nő fel, akkor ők sem székit játszanak vagy gyimesit. Mi sem hagyhattuk, hogy a saját helyi hagyományunk elenyésszen. Arra pedig hamar rájöttünk, hogy egy kútnak a mélyére kell néznünk, ha látni akarjuk, mi van az alján. Ebben megjelent a tudatosság, felismertük, hogy a helyi szerb közösség hagyománya mellett kell elköteleződnünk. Minket ott helyben magyar gyerekeknek tartottak, de amikor szerb muzsikát játszottunk, akkor boldog tekintetek fogadtak minket, hogy: Hű, ezek a fiúcskák milyen szépen muzsikálnak!

Az áttörést az 1977-es Ki mit tud?-győzelem hozta meg?

B. M.: Egyértelműen. A táncházas közegben ismertek minket, akadt egy-két fellépésünk, de nem voltunk koncertzenekar. A Ki mit tud? -ot viszont mindenki nézte, péntek este kiürültek a városok, a falvak utcái. Mentem a következő hétfőn az iskolába, és megállítottak úton-útfélen: Nem te klarinétoztál abban a zenekarban? Úgy kezdtük, hogy a táncegyüttesnek húztuk a zenét, aztán időnként muzsikálni kellett, míg átöltöztek. Elkezdtük zeneileg kidolgozni ezeket a „köztes” számokat, és előfordult, hogy időnként a takarásból ciccegtek a táncosok, hogy készen vannak, hagyjuk abba. Szóval valahogy így lettünk idővel koncertzenekar, de a táncházakat azért megtartottuk.

E. G.: A Ki mit tud? idején orgona szakra jártam Virágh Endre tanár úrhoz. Szerdán és szombaton voltak az orgonaórák a Semmelweis utcai épület 212-es termében. A pénteki élő adás másnapján mentem be az órára, és szokás szerint korán érkeztem, hogy bejátsszam magam. Előző este ugye rútul lelepleződtünk a televízióban. A tanár úr odalépett hozzám – volt bennem egy kis félsz, hogy mi következik –, és azt mondta: – Láttalak benneteket a tévében. Kis hatásszünet. – Jók voltatok. Na, kérem a Bachot! – Igazából mi a klasszikus zenei tanárainkat is boldoggá tettük ezzel. Érezték, hogy az a tudás, amit belénk csepegtettek, ott van ebben a muzsikában is.

B. M.: Népzenét tanulni akkoriban alig lehetett. Sebőék elkezdtek tanfolyamokat szervezni, majd mi is bekapcsolódtunk a tamburatáborok révén, hogy a fiatalok oktatását segítsük, valójában korábban önképző köri jelleggel kellett mindezt elsajátítanunk. Az ötven évnek ez lehet az egyik titka, hogy mindvégig megőriztük ezt a szakmailag professzionális, de attitűdjében és a lelkesedését tekintve amatőr hozzáállást. Mi mindig közösségben gondolkodtunk. Amikor elvesztettük Vujicsics Tihamért – tragikus halála rettentően letaglózott bennünket is –, a család magától értetődően fogadott be minket.

E. G.: Misivel gyerekkorunktól ismerjük egymást, zeneiskolai barátok voltunk. Misi már korán nagy embernek számított a szememben, mert eljátszotta Rimszkij-Korszakov A dongó című művét, ami zongorán könnyű, klarinéton viszont őrült nehéz. A zenekar is úgy alakult: óvodástársak, vagy azok testvérei, barátok jöttek. Olyan hegedűst kerestünk, aki a leginkább illik közénk. Remekül kiegészítjük egymást a színpadon kívül is. Egyikünk a matematikában jeleskedett, másikunk a sportban volt otthon, ha műfaji kitekintésre volt szükség, Misi mindent tudott, Kálmán a honlapot viszi, ha pedig zeneiskolát, népzene tanszéket, rádiót kell csinálni, itt vagyok én.

B. M.: Ferinek (Szendrődi Ferenc – a szerk.) például elsőként volt közülünk jogosítványa, ő a legjobb sofőr, minden turnén rábízhatjuk magunkat. Eszünkbe sem jutott beleszólni, hogy Feri, nem arra kell menni, biztosak voltunk benne, hogy tudja. És ha öt év elteltével visszamentünk egy német városba, akkor emlékezett, hogy melyik motorkereskedésnél kell balra fordulni. Neki és Győri Karcsinak – minden idők legjobb mitfahrerének – köszönhetjük, hogy ötven év alatt mindig odaértünk mindenhova.

E. G.: Kivéve egyszer, amikor vérmérgezést kaptam, és elsősegélyre kellett vinni.

Időnként zenésztársakkal belekezdtek rendhagyó projektekbe, de alapvetően megmaradtak a hagyományos vonalon. Nem is gondolkodtak rajta, hogy érdemes lenne merészebben tágítani a zenei repertoárt?

E. G.: Mi azt akartuk, hogy a Vujicsics Együttes nevét hallva egyértelmű legyen, hogy Tihamér életművének egy meghatározó részét visszük tovább. Igyekeztünk ezt tisztán megtartani. Azért szívesen beszálltunk innovatív kezdeményezésekbe is: rengeteg rádiójátékban és színházi előadásban muzsikáltunk. Előfordult, hogy mi voltunk a Spinoza Rock Band, aminek igazán semmi köze nem volt a hagyományos délszláv muzsikához. Enyedi Ildikó nagy táncházas volt az első időkben. Az én XX. századom című filmjéhez felkért minket, hogy a vonaton, a hóna alatt egy malaccal utazó szerbnek játsszunk valami talpalávalót. Addigra már megismertük Bartók délszláv gyűjtéseit, de úgy éreztük, profán ötlet lenne mindezt a malaccal táncoláshoz használni. Kerestünk egy játékosabb zenét, és az hangzik el a filmben. Nagyon sok ehhez hasonló inspiratív feladatunk volt.

B. M.: Az egyik legizgalmasabb a közös muzsikálás Miquèu Montanaróval, aki magyar felesége révén sokszor megfordult hazai fesztiválokon, és mindig mondogatta: kellene együtt muzsikálnunk. Ő is hisz abban, hogy a zene segítségével mindenki megértheti egymást. Vele mindig különleges muzsikát játszottunk – gyakran az ő szerzeményeit –, sok improvizációval. Persze a műsorban mediterrán népzenék is szerepeltek. Egyszer meg is jegyezte: Azt mondják a kollégáim, ti vagytok a legjobb nizzai banda.

Az idei év az ünneplésről szól. A Magyar Zene Házától a Müpáig számos koncertjük lesz.

B. M.: Nálunk az a szokás, hogy ha valakinek születésnapja van, hoz a próbára némi italt, esetleg egy kis süteményt, tehát ő vendégeli meg a többieket. Ez már hagyománnyá vált. Most arra készülünk, hogy ehhez hasonlóan mi adjunk ajándékot a közönségnek: az ötven év lelki tapasztalatát, elfogadó üzenetét, mert a világból ez ma nagyon hiányzik. Szerintem a koncertjeinken érezni a színpadról áradó szeretetet. Mi máig örömmel, őszinte kíváncsisággal játszunk együtt, és azt hiszem, ez maradandó érték.

E. G.: Minden koncertünk egy kicsit más lesz. Kricskovics Antal egykori táncosa mondta a legutóbbi táncházas alkalmon, hogy ő idén végigjárja ezt a Vujicsics-caminót. Másoknak is ezt javaslom.