Kopacz Mária képei látni hagyják ezt a szertelen és különös gravitációt, mely lebegni enged, de lezuhanni sosem, ezt a zsongást, amelyben kerekes lábú madarak röpködnek a fejünk fölött, angyalok, manók, babák lépkednek a kerti virágok között, és színpompás egyszarvú lények járnak hozzánk látogatóba.
Mosolyt fakasztó játékos ravaszságokkal vannak teli még a baljóslatú furcsaságokat ábrázoló képek is – olyan, mint minden álom: egy pillanat alatt tud borzadályossá vagy gyönyörűségessé változni minden. Ezek a képek viszont azt az időt ragadják meg, amikor még nem ért véget ez a pillanat, még nem dőlt el semmi – vigyázzunk hát a derűnkre, hogy mosolyogva térjünk vissza e karneváli forgatagból vagy a homályba forduló, illatos kertekből.
Enyém az álmok birodalma – ezzel a címmel jelent meg nemrég Kopacz Mária impozáns albuma. Az ebben közzétett önéletírásából a beszélgetéseink nyomán ragadtam ki az alábbi részleteket, melyek által az olvasó is megérezheti azt a varázslatot, melyet a művész nemcsak a képeivel, de egész lényével közvetít.
„Hát nem meseszerű?”
Az adni tudás képessége lehet többgenerációs örökség? Milyen család tud boldog embert nevelni?
Marosvásárhelyen születtem, és szerencsémre nagy családban. A tágas, több mint ötszobás házat a nagyapám, Kopacz Lukács akkor vette, amikor megnősült. A szépséges, alig tizenhat éves feleséggel az anyós, az én szeretett, Nanókának hívott dédanyám is odaköltözött. Amikor kisgyerek voltam, nagyapám, a Maminak hívott nagyanyám, Nanóka, apu még nőtlen két fivére és a nővére, Baba nagynéném is mind ott laktak. A nagy házban volt elég hely, és a családi, összetartó szeretet is töretlen volt még.
A szüleim házassága valóságos tündérmese. Anyai nagyapám, Jancsi nagytata férfiszabó volt, tehát egy iparos. Négy lánya és két fia volt, mindegyikük feltűnően szépre sikeredett. Az én anyukám volt az elsőszülött, aki az iskolában olyan jól tanult, hogy ösztöndíjat is kapott. Nagyon ambiciózus volt, és a legokosabb az osztályban. Tanár vagy legalább tanítónő szeretett volna lenni. Az iskola, mivel olyan jó tanuló volt, felajánlotta a családnak, hogy egész az érettségiig ösztöndíjat biztosít, ingyen elvégezheti az iskolát.
Anyai nagyapám ugyan jó kezű szabó volt, a családja mégis nélkülözött, mert ő, ahogy pénz ütötte a markát, azonnal a kaszinóba ment, és ameddig tartott az összeg, akár hajnalig is kártyázott. És ritkán nyert. Sokszor nem volt mit ennie a családnak. Nagyapám nem örült az iskola ajánlatának, azt mondta, a tanult lányok egytől egyig rosszfélékké válnak, az ő lánya nem lesz ilyen, mert ő nem engedi továbbtanulni – persze csak az erkölcseit védve! Ezért beadta anyukámat egy varrodába, varrólánynak. Nagyon ügyes kezű volt, és mivel okos is, mindent hamar megtanult. Két hónap után már fizetést is kapott, nagyapámnak meg jól jött, hogy végre lett egy kenyérkereső a családban! Ráadásul olyan, aki minden keresetét az utolsó fityingig hazaadta, hogy a testvérei ne éhezzenek.
Egy idő után anyám már olyan jól varrt, hogy otthonról, saját kuncsaftoknak dolgozott, és akkor az anyai dédanyám házából, ahol egyetlen szobában kellett szoronganiuk, elköltöztette a családját. Kibérelt egy kétszobás lakást, és nagyon szép bútorokat is csináltatott. És csak varrt, csak varrt, mert az apja továbbra sem érezte úgy, hogy el kellene tartania a hat gyermekét. Azok pedig nőttek, az évek teltek – az én gyönyörű anyukám, bármennyire is csinos volt, huszonnyolc éves koráig udvarlót sem fogadott. Annyira begubózott, annyira rá volt kényszerülve, hogy a családot eltartsa, hogy szinte észre sem vette az évek múlását.
Egyik nap a szép, szőke húga, Babuci éppen a víkendtelepre készülődött, ahol ő már a Magyar Sportegyesület tagja volt. A nyári délutánokon evezős fiatalemberek egész raja várta mindig, hogy kivihesse őt a Maros fő ágára csónakázni. Ezen nehogy valaki megütközzön vagy rosszat gondoljon. Az erkölcsök egyáltalán nem olyanok voltak, mint manapság. A csónakázás tényleg csak csónakázás volt.
Ezt a víkendtelepet az apai nagyapám, Kopacz Lukács bankigazgató alapította a három felnőtt fiával és még két-három jó barátjával együtt. A célja nem annyira a fürdőzés, mint inkább a marosvásárhelyi evezőssport fejlesztése volt.
Tehát azon a napon, amiről mesélni kezdtem, a Babucinak becézett nagynéném a víkendtelepre készülődött, és akkor az én édesanyám, aki mindig otthon ült, mint egy Hamupipőke, azt mondta a húgának, hogy vigye el magával, mert aznap mindenképpen el akar menni ő is oda. Még soha nem kért ilyet, de most menni akart. Babuci nem éppen kitörő örömmel, de beleegyezett.
A csónakházhoz érve néhány fiatalember azonnal körbevette Babucit. De a csónakház oldalához dőlve egy magas, fekete hajú, elegáns, fehér nadrágos, jóképű fiatalember állt. Babuci azt kérdezte, hogy na, fiúk, ki visz ma engem csónakázni? De közben csak a magas, barna fiatalemberre nézett. Az nem reagált a nyilvánvalóan őhozzá intézett kérésre, de a többi fiú azonnal ugrott, és indultak, Babucinak persze esze ágában sem volt, hogy a nővérét is magával vigye. Anyám egy padon üldögélt, és bosszankodott azon, hogy ez az elegáns fiú miért merészelt ilyen szemtelen lenni az ő gyönyörű húgával, amikor bárki láthatta, hogy a kérdését hozzá intézte.
Aztán egyszerre arra riadt a gondolataiból, hogy a fehér ruhás fiatalember ott áll előtte, és azt kérdezi, kislány, eljönne velem csónakázni? Anyu igent mondott. Csónakázás közben a fiatalember bemutatkozott. Kopacz Józsefnek hívják, mondta, és azt kérdezte, ugye, holnap is ki tudna jönni a telepre? Anyu boldogan mondta, hogy persze, mindenképpen. Másnap a fiú már ott várta őt a parton, sétálgattak a telepen, és csónakáztak is.
És ez így ment minden délután, egészen szeptemberig. Anyu úgy vélte, hogy vége lesz a találkozásoknak, szomorkodott is, hiszen első látásra beleszeretett abba, akitől még csak nem is remélhette, hogy udvarlását komoly szándékkal teszi. Anyu aggódott, mert úgy gondolta, egy ilyen úri fiúnak, ha pillanatnyilag szerelmet is érez, nem lehetnek komoly szándékai egy egyszerű varrólánnyal.
A fiú mindig hazakísérte, és az utca – egyszerű iparos emberek utcája – leste őket minden nap, találgatták, vajon a Kopacz család fia csak szórakozgat a Deák szabó lányával vagy netán házasság is lesz a dologból? Aztán megtudták, hogy a Kopacz fiú igenis megkérte Deák Magda kezét. Ha megkérte, hát megkérte, de mi jön ezután, mert bizonyára nem fog ez simán menni, nem fog tetszeni a bankigazgatónak és úriasszony feleségének. Találgatták, vajon eljönnek-e vizitálni a Deák szabó családjához, ahogy a szokás tartaná, mert csak akkor komoly a dolog. Persze ebben nem lehetett reménykedni. Túl nagy volt a társadalmi különbség.
Volt is ámuldozás, amikor a Kopacz bankigazgatóék vizitáltak. Megkérték a Deák szülőktől, ahogy illett, anyu kezét. Hamarosan a Kopacz fiú oltárhoz vezette Deák Magdát, a varrólányt. Hát nem meseszerű? Nagyapám nem tudta volna elviselni, hogy a fiatalok külön házba költözzenek. A nagy, hosszú épület végén levő, kétszobás házrészből alakítottak ki nekik egy külön bejáratú lakást. Egy szoba, konyha, előszoba, spájz, kicsi, de barátságos, napsütötte lakás, hátul kerttel – ez várta őket az esküvő után. Itt éltek a szüleim, nagyon boldog házasságban, nagy szeretetben. A nagyszüleim is végtelenül szerették anyámat, és látták, hogy a fiuk boldog vele.
„A felnőtté válásom első perce”
Miért kellenek nagyszülők az édenkertbe? Az első bűnbeesés, az első hazugság lehet-e olyan szeretetteljes, mint egy jócselekedet?
Józsi testvérem és jómagam is ott születtünk nagyapám házában. Igen, otthon, ugyanis akkoriban még divatban volt bábaasszony segítségével hozni világra az újszülötteket.
Mi nagyon szerencsés kisgyermekek voltunk, mert részesültünk az egész nagy família szeretetéből. Ezek az évek voltak az én édenkerti időszakom.
Reggelizés után anyu mindig megengedte, hogy átmenjünk nagyapámék lakrészébe. Szerettünk ott lenni, a nagy, egymásba nyíló szobákban mindenféle játékot kitaláltunk magunknak. Különösen a délelőttök voltak nagyszerűek, csak Mami, Nanó és Baba volt otthon. Nagytata, akibe sokkal több szigorúság szorult, akkor még dolgozott, a Magyar Leszámítoló Bank marosvásárhelyi részlegének volt az igazgatója. Apu és testvérbátyja, Pista az Állami Bankban voltak tisztviselők.
Így csak a nők voltak otthon. Ők pedig soha, de soha össze nem szidtak volna. Előttem van az a jelenet, amikor az ebédlő egyik asztalkáján levő nagy kristályvázát eltörtem. Nagyanyám, Mami hajlongva szedegette fel a padlóról az üvegcserepeket, és közben mosolygott. Még csak azt sem mondta, hogy máskor igyekezzek egy kicsit jobban vigyázni.
De nem csak e mindent elnéző szeretet miatt esett jól nekünk náluk tölteni az időt. Az is izgalmas volt, hogy csaknem minden délelőtt beütötte magát valaki, egy rokon vagy egy ismerős nőszemély. Én mindenkit ismertem, és élvezettel hallgattam beszélgetéseiket.
Ebben a házban mindig történt valami érdekes, és mindig akadt otthon valaki, aki ráért meséket mondani. A mesemondó általában Nanóka volt, akit már a kora miatt is nagyanyám és Baba nagynéném megkímélt a házi munkáktól. De Mami és Baba is sokat mesélt, ők általában maguk által kitalált történetekkel szórakoztattak minket, és nagy gondossággal igyekeztek csak a jóra és szépre nevelni bennünket.
Amikor abba a korba jutottunk, apuék Józsit és engem be akartak íratni az óvodába. Nagyapám és a nagymamám azt mondták a szüleimnek, hogy az unokáik ne járjanak óvodába, arra valók ők, a nagyszülők, hogy minden nap foglalkozzanak velünk, akár reggeltől estig is. Ők mindent jobban megtaníthatnak nekünk, mint a legképzettebb óvónő. Így is lett. Egyetlen napig sem jártunk az óvodába. És ezekben az években ők oltották belénk az illedelmes viselkedést, a nemzeti érzést, az öntudatot, hogy mi magyarok vagyunk. És olyan észrevehetetlenül, játékosan tanítottak mindenre, hogy csak úgy repült az idő. Hatéves voltam, amikor világra jött a húgocskám, Klárika. Ő már a szülészeten született, mert anyu veszélyeztetett terhes volt, a bábaasszony nem merte vállalni.
Először apu ment be a klinikára megnézni a testvérünket. Azzal jött haza, hogy Klárika gyönyörű, hosszú fekete hajjal született, olyan, mint egy igazi porcelánbaba.
Itt meg kell jegyeznem, hogy életem álma egy hajasbaba volt. Ilyesmit persze csak a háború előtti években lehetett megvenni. Baba nagynéném még kislányként kapta valamelyik karácsonyra azt a porcelánfejű, hosszú hajú babát, amelyik nemcsak álomszép volt, de ha lefektették, szemeit is be tudta csukni, és kezeit és lábait is lehetett mozgatni. Ez a porcelánbaba maga volt a csodák csodája. Csakhogy bármennyire is jólelkű volt világéletében Baba néném, az Erzsinek nevezett babával engem soha nem engedett játszani. Kezembe sem vehettem, gondosan el volt zárva Baba néném egyik szekrényébe.
Pár nap múlva, ketten Józsival már mi is találkozhattunk Klárikával. Alig vártam a pillanatot, hogy megláthassam a kistestvért, aki pont olyan szép, mint Erzsi baba.
Nos, akkor ért engem addigi életem legnagyobb csalódása. Az anyu ágya melletti kiságyban egy rémesen ronda, vörös képű, ráncos kis majomfiókát láthattunk. És ekkor következett számomra az a pillanat, amit mai napig is a felnőtté válásom első percének számítok. Ugyanis anyu azzal a gyönyörű szemével rám nézett, és azt kérdezte, tetszik-e a kistestvér? És akkor én tudtam, hogy itt és most bizony hazudni kell, semmiképpen nem lehet szegényt ráébreszteni arra, hogy a két jól sikerült, okos és különlegesen szép gyermeke után most egy ilyen csúnyaság jött a világra.
Még hogy olyan, mint az a csodás Erzsi baba! Mit is képzelhetett apu, amikor ezt mondta, talán mi teljesen ostobák vagyunk? De abban a pillanatban nagyon felnőttnek éreztem magamat, és megdicsértem a kislányt.
Eléggé öntudatos gyermek voltam, és gyakran gondolkodtam azon, hogy milyen is lesz az életem, amikor már nagy leszek. Már hatesztendős koromban eldöntöttem, hogy rajzművész leszek, képeket fogok rajzolni, amelyeket majd türelmesen mindig ki is színezek. De nem holmi gyenge minőségű színes ceruzával, hanem valódi, felnőtteknek való akvarellel, amilyenekkel Baba néném festeget.
Rajzoltam, rajzolgattam, és a családtagok lelkendezve dicsérgettek. Mondogatták azt is, hogy olyan jók a rajzaim, és olyan szépen színezem ki őket, hogy bizonyára művész lesz belőlem.
Itt csak zárójelben jegyzem meg, hogy két-három akkori rajzom most is valamelyik fiók mélyén hever, hát, mit is mondjak, én most már egyáltalán nem látok bennük semmi különlegeset. De lám, mennyire fontos az, hogy a gyermek teljesítményét dicsérgessék. Íme, végül csakugyan képzőművész lett belőlem.
Ahogy hatéves koromban eldöntöttem, hogy művész leszek, megszületett bennem egyfajta felismerés, hogy különleges vagyok, egész életemben az leszek, és csodák várnak rám!
Bármilyen furcsának is tűnhet, döntésem életre szóló lett. Soha nem akartam más pályára lépni.
A nyitóképet Kurucz Árpád készítette.
A teljes írás a Magyar Kultúra magazin 2022/1. számában olvasható.
