1848 szeptemberében fordulat következett be a magyar forradalom történetében, miután nyilvánvaló lett, hogy a bécsi udvar semmibe veszi a független magyar felelős kormányt, miniszteri ellenjegyzés nélkül intézkedik. V. Ferdinánd király így helyezte vissza szeptember 4-én a nyáron felfüggesztett Jellasicsot horvát báni méltóságába, méltányolva a dinasztia és a monarchia iránti hűségét, ő pedig osztrák támogatással szeptember 11-én hadjáratot indított Magyarország ellen. A támadás véget vetett az egyezkedés reményének, a magyar kormány másnap népfölkelést hirdetett a nemzet szabadságának védelmére.
Jellasics mintegy 50 ezer főnyi serege a Dráván átkelve két oszlopban a Balatontól délre tört előre, majd szeptember 25-én egyesült a magyarok által kiürített Székesfehérváron, folytatva lassú előrenyomulását Buda felé. Móga János altábornagy csapataival a Velencei-tó északnyugati partvidékére húzódott vissza, de ütközetre nem szánta el magát. A szeptember 28-án a sereghez érkező Batthyány Lajos miniszterelnöknek volt köszönhető, hogy a sukorói református templomban összeülő haditanács végül úgy döntött: a magyar sereg nem hátrál tovább, ha megtámadják, megütközik.
A több mint 17 ezer fős magyar sereg jobbszárnyával Pákozdtól északra, hadközepével Pákozd és Sukoró között, balszárnyával a Velencei-tóra támaszkodva foglalta el védő állásait, a tartalékot Teleki Ádám tábornok hadosztálya képezte Sukorón. Jellasics másnap, szeptember 29-én erőfölényében bízva támadást indított, hogy a magyar jobbszárnyat középre nyomja, majd egy újabb támadással a egész sereget a Velencei-tóba szorítsa.
Mivel a császáriak ismételt rohamait a honvédek és az önkéntes nemzetőrök sorra visszaverték, a bán fél 12 tájban megindította mintegy húszezres főerőit a magyar középhad és a balszárny ellen. A támadás azonban a többnyire frissen kiképzett magyar egységek tüzében összeomlott, s a kudarc láttán Jellasics délután három órakor elrendelte a visszavonulást. Ettől kezdve a harc már csak tüzérségi párbajra korlátozódott, s ebben is a magyar oldalon lévő prágai tüzérek bizonyultak jobbnak. A csata magyar győzelemmel végződött: Jellasics Pákozdra, illetve a falu mögé vonta vissza csapatait, a magyarok Martonvásárra vonultak vissza.
Bár az ütközetben Jellasics alig száz főt vesztett, a magyaroknál pedig csak hét halott szerepelt a veszteséglistán, a katonai következmények igen jelentősek voltak. Jellasics három nap fegyverszünetet kért, majd - jóllehet a feltételek alapján állásaiban kellett volna maradnia - megkezdte a kivonulást. Útja csak Bécs felé volt szabad, a magyar határt október 8-án átlépve érkezett az akkor már ismét forradalmi osztrák főváros alá. Móga csak késve és lassú iramban "üldözte", noha döntő csapást mérhetett volna rá, tehát a győzelem kiaknázatlan maradt.
A pákozdi csata, a magyar szabadságharc első ütközete azonban politikai-erkölcsi hatása révén jelképpé vált: az új nemzeti honvédsereg megmentette a fővárost és a forradalmat.
