Talált kutyus volt, kóborolt az utcán, egy jótét lélek befogadta, majd amikor kiderült, hogy se csip, se gazdi, hiába plakátolta ki városszerte, senki nem jelentkezett érte, felrakta hát a Facebookra, mindenféle találtkutya-csoportokba, kell-e valakinek, mert ő sajnos nem tud még egy kutyát felnevelni a lakótelepi lakásában. 

A nagytarcsai Auchan parkolóban szállt át az autómba. Az első ijedtsége pár óra alatt feloldódott, és elfoglalta a helyét a kanapé sarkán, ahonnan azóta is lesi a történéseket. Nagyon le volt soványodva, a tekintete viszont egyszerre volt kíváncsi és kihívó. A tartása merész és tettre kész. 

Erős találgatások vették körül, hogy milyen fajta lehet, amerikai staffordshire terrier és magyar vizsla keverék vagy dél-afrikai Rhodesian Ridgeback (afrikai oroszlánkutya). Amíg kölyök volt, a mentalitása mindhárom fajtát megidézte: vizslás volt a vadászó, figyelmes finom mellső lábtartás, a labdázhatnék, a fáradhatatlan apportírozókedv, „sztafis” a telipofájú vigyor és folytonos bunyózhatnék, „ridzses” a fej oldalra biccentése, a fülmimika és a játékba hívó terpeszben előre-hátra-oldalra szökdelés. Állatorvos, tréner, tapasztalt kutyás ismerős másra tette a voksát. Aztán ahogy nőtt-növekedett, kiegyeztünk abban, hogy hiába nincs ellentétes szálirányú szőrtaréj végig a gerince vonalán, ő bizony egy ridgeback, mindenestül, hibája meg a génjeiben van: ha tenyésztő rakta ki, ez lehetett az oka, nem hozta tökéletesen a fajtajelleget, kis hibás volt, nem kellett. 

Eltöltöttük együtt a kétévnyi pandémiát, s közben Lütyő – 16 kutyaneve közül ez a fő – ezerszeresen bebizonyította, hogy tüneményes kis jószág: érzékeny, okos, figyelmes, játékos, és soha nem nő be a feje lágya – hisz a név adta magát elsőre, és azóta is kötelez. 

Csoda egy kutya, s életem egyik legjobb döntése volt, hogy minden rutin nélkül, egyedül nevelgetni kezdtem. Neki köszönhetően megtanultam a figyelmesség, felelősség és gondoskodás száz meg száz árnyalatát. Mit jelent egy mancstartás, egy vakkantás, hogyan adja tudtomra, hogy elege van a fél éjszaka bámult sorozatból vagy hogy menjek már aludni. 

Vagy hogyan tanulja meg érteni az időt: ha úgy megyek el, hogy fél óra, és itthon vagyok, felül a kerti lépcső fölötti támfalra, és ott őrködik, ha úgy, hogy légy türelmes, csak este jövök, akkor meg bevonul a házába aludni. S ha pontosan érkezem, még alszik, nyújtózkodva lép ki, a szeme csupa kövér csipa. Ha viszont megcsúszom a nappal, akkor meg kiül a háza elé, és már vár, jelez a belső órája. Állítólag a megfejtésben nincs semmi ebmisztika vagy hatodik érzék, hanem a kutyák időérzékelése szagalapú: ha rutin szerint megyek s jövök, akkor megszokják, hogy amikor a szagom bizonyos halványulási fázisba ér, akkor fogok érkezni, ehhez képest van előbb vagy utóbb, intenzívebb vagy gyengébb szagmaradvány, nyugalom vagy ébredező aggodalom.

Csoda egy kutya, csoda maga a kutyás lét. Lehet körülötted bárhány és bármilyen ember, barát, rokon, család, azt a feltétel nélküli és felhőtlen örömöt és odaadást soha nem érzed, amit hűséges négylábú társadtól. Miért? Önmagadért. Azért, amilyen vagy, azért. Azért, amilyen vagy, azzal neki vagy, és úgy és azért szeret – minden bőréből kiugró porcikájával.

Fotó: Chikán Erika

Az írás a Magyar Kultúra magazin 2022/7. számában jelent meg.