A palotának, amely most újjászületik, a lehető legtöbb köze volt mindahhoz, amiről eddig szó esett. Otthona volt a híd ügyeiben munkálkodóknak, később működése első, talán legfontosabb negyedszázadában: a Fővárosi Közmunkák Tanácsának. A kialakuló budai és országos városközpont kikristályosodásában ugyancsak közvetlen szerepet játszik: ez a ház volt a második építmény itt (az első elpusztult azóta), kirajzolva testével az újonnan kialakuló, a kitüntetett fontosságú közterület kontúrjának meghatározó szakaszát. A terület a mai Clark Ádám tér, a Fő utca déli torkolatvidéke tájékán azokban az évtizedekben s évszázadokban, amelyekre itt s éppen itt érdemes még visszatekintenünk, a hadügyeké. Tulajdonjogilag a katonai kincstáré. Laktanyák, vezényleti pontok, katonai raktárak, istállók, szertárak, ágyuöntőház. Minden a védelmet és a harcot szolgálja a legfőbb erőd, a Vár - a Várhegy - alatt elhelyezkedő, a partot a várostól errefelé több kilométeren át elzáró, hosszú, többnyire földszintes épületekben.
A Váralja civilizálása a 19. század közepén kezdődik meg. A katonai intézmények apránként föladják itteni állomáshelyeiket, eladják vagy átengedik a telkeket, az épületeket az épülő Lánchíd közvetlen szomszédságában a városnak és polgárainak. Akik lelkesen birtokukba is veszik a területet, ide telepítik az új lendületet nyert polgárosodás új intézményeit. Megépül az Alagút - 1857-ben adják át rendeltetésének -, a hídhoz vezető út megnyílik a Várhegy mögötti terület, a Krisztinaváros, a Budai Hegyvidék lakói számára, fejlődésük erős lendülettel frissül. 1861-től fogadja közönségét a Budai Népszínház, a kialakuló terecske (akkor már neve is van: Lánchíd tér a későbbi, a mai Clark Ádám tér, mindkettő logikus és elfogadható megjelölés, elvégre ez kétségtelenül a Lánchídnak hídfője itt, amely műnek építő-kivitelezőjét, akárcsak az Alagútét, Clark Ádámnak hívják) délnyugati részén, egy átalakított katonai raktárházban. 1860-tól építik, 1862-ben átadják rendeltetésének a Budai Takarékpénztár pompás palotáját, a polgári pénzmozgás vadonatúj templomát a Fő utca nyugati során, oldalhomlokzata a térre néz (míg háború törte romjait az 1940-es évek végén le nem bontják). A kiegyezés esztendejében, 1867-ben pedig eltakarítják egy partközeli régi katonai háznak a történetesen egy emeletnyire felmagasodó falait, hogy hozzákezdjenek itt a Lánchíd Társulat székházának építéséhez, Ybl Miklós tervei alapján.
Ezt a telket, együtt a házzal, több más, innen északabbra fekvő parti telekkel, még 1842. március 15-én vásárolta meg a katonai kincstártól a részvénytársaság. Húsz évvel később már Buda városa is lobogtathatta azokat a Varásdi Lipót, a város mérnöke által kidolgozott szabályozási terveket, amelyek a partszakasz végleges rendezésének vonalait kijelölték. S arra kényszeríthette a társaságot, hogy az új szabályozási vonalat átlépő régi épületét, amelyben addig irodáit működtette, lebontassa, s valamivel hátrébb húzva a telekhatárt építtesse fel a pótlást. Dehát nem pótlás ez persze: hivatali palota. Mert a társaság tehetős. Nagy házat építeni az újjászülető frekventumon önmagában is jó befektetés. A jövő pedig fényesnek ígérkezik az üzletmenetben.
Az 1863-ban a még két városokkal megkötött, majd hamarosan módosított szerződés egészen az 1950-es (!) évekig ígéri a hídpénz beszedésének jogát, bővítve a büdzsét azzal a vállalással is, hogy Buda és Pest nem épít másik - konkurens - hidat ennek a működőnek a közelében. A szapora krajcárok pedig szorgosan hozzák a hasznot. Nem szabad persze elfelejtenünk, hogy bőven volt még törleszteni való hitel is, hiszen a nagy mű kölcsönpénzből épült. Két bankház is szorgoskodott a beruházás finanszírozása körül: a bécsi Sina és a pesti Wodianer. A történet legelején, 1838-ban, "Sina György-féle válllakozó részvénytársaság"-ként jelölik meg az iratokban ezt a céget, s természetesen az sem véletlen, hogy a Lánchíd Társaság részvényesei és tisztségviselői között mindvégig ott vannak ennek a két, családi alapon működő pénzintézetnek az alapító atyákat felváltó családtagjai, Sinák és Wodianerek.
Fennmaradt a társaság (akkori pontos nevükön: "Buda-pesti lánchíd társulat") 1868. február 6-án a budai takarék dísztermében megtartott tizenkettedik közgyűlésének nyomtatott jegyzőkönyve. Wodianer Albert királyi tanácsosnak, a társulat akkori elnökének a beszéde utal arra, hogy megkezdődött az új székház építése, itt, a szomszédban. Sikert ígér a dolog, egyre nagyobb az igény a jó minőségű lakások iránt - ezeket az első és a második emeleten alakítják ki majd - és végre alkalmas irodákban működhet a cégadminisztráció a földszinti helyiségekben.
A könyvekben most lezárt esztendő volt a legjobb üzleti éve a társaságnak - állítja Wodianer. Különösen a társaskocsi-átkelések száma nőtt intenzíven: néhény tucat híján 140 ezer, utasokat szállító kocsi után fizették be az obulusokat 1867-ben. Eközben kilenc és negyedmillióan gyalog keltek át a hídon. S több mint hatszázezren fizettek azért, hogy a társaság csónakjain tegyék meg ezt az utat a két part között - mert azokra is gondoltak az urak, akik ezt a módit a maguk szemponjából célszerűbbnek ítélik, s miért is kellene, hogy a maguk fizetni valóját elpotyázzák! Vannak persze kiadások is. És itt kötelező legalább egy mondatban összefoglalnunk azokat a szerződésekbe foglalt kötelezettségeket, amelyek a Lánchíd Társaságot feljogosították a hídpénz, az átkelés vámjának inkasszálására. Első és történelmileg a legfontosabb feladatuk magának a hídnak a felépítése volt. Ehhez társult aztán annak működtetése és karbantartása. 1867-ben például az összes fa és vas alkatrészeket újramázolták, meghúzták mind a tizennyolcezer hatszázötven csavart, két új tartalék csónakot készíttettek, és a csónakos átkelések kiszolgálására a két parton három "ízletes bódé építtetett" kivitelezésükben.
Futotta. Mindenki fizetett. Úr és nemes. Ismeretes a magyar történelemből, hogy a feudális jogviszonyok összefüggő falát, amely a társadalom egy részének kiváltságait védte - felmentve például őket a közterhek viselésének terhei alól - éppen az általános hídpénzfizetési kötelezettség törte meg először, a híd építését kezdeményező és azt tulajdonképpen mindvégig menedzselő gróf Széchenyi István, az országot a polgári fejlődés útján elindító "legnagyobb magyar" kezdeményezésére. 1869-re készült el a hivatali palota a Fő utca Clark Ádám téri végpontjának keleti során, a Duna közvetlen szomszédságában. Tervezője a magyar és a budapesti építészet nagy iskolateremtő mestere, Ybl Miklós, akinek munkássága, ebben a korszakában, a neoreneszánsz stílusjegyek konzekvens alkalmazásával jellemezhető. Ez az irányzat kedvez a reprezentatív épületek megszületésének, az igényes megjelenésnek. A maga korában modern és újszerű volt, ma elegánsan konzervatív hatású.
