Rikítósárga alapra helyezett, rémült sikoly a Tébolyda-regény borítója: a trapézarc szeme szája újabb arcokat formáz - akárcsak Salvador Dalí híres "fraktál-koponyái". Így nyílik ki, így építkezik, így zakatol át az agyunkon ez a torokszorító-émelyítő történet is. A kilencvenes évek első felében sokunk hamis illúziója volt, hogy a köröttünk felkavargó, követhetetlen, érthetetlen, amorális rémkörképen valahogy csak túl kell lenni, "kibekkelni" azt, mert csak a jobb jöhet. DrMáriás kötete e - persze, hogy azóta hányszor, de hányszor megdőlt - képzet végső cáfolta. Elolvasva azonban nem a szembesülés kiváltotta elkeseredettség a legdominánsabb érzésünk: e nagyszerű szöveg végére érve az ember tudatállapotában áll be valamiféle változás, mint amikor életveszélyes próbatételen jut túl sikerrel.
A lipót (így, csupa kisbetűvel) című kötet a köznyelvben csak tébolydának nevezett, immár csak hajdani, titokzatos-rémisztő épületegyüttes világába vezet el. A csodapalotába, melynek rettenetesen leromlott falai közt nagynevű, elkötelezett vagy közönyös orvosok, flegma vagy áldozatkész ápolók, szentek és senkiháziak tették a dolgukat. Páratlan helyzetekben legendás teamek jöttek létre, terápiás csodák. Egy hajdani világ romjai között volt e hely az egyetlen, utolsó remény, vagy a nyomorúságos végállomás tízezrek számára, melyről szinte valamennyiünknek van személyes élménye. (Én huszonéves, agydaganatos, járni alig képes, a friss levegőre vágyó néhai barátomat vonszoltam le, majd fel a hátamon egy évtizede, a második emeletről a lompos parkba. Nem működött a lift.)
A lipótot, ezt a legjobb értelemben véve (társadalom)politikus textust a fülszöveg szerint "akár az első kórházprivatizációs regénynek is nevezhetnénk". Nekem a találó közhely jut eszembe: minden társadalmat az jellemez a legjobban, ahogy a legelesettebbjeivel bánik. Ilyen szempontból napjaink magyar társadalmát - melyet e rövid szöveg drámai erővel láttat - az alapokig kéne lerombolni, hogy aztán újjáépítsük, mert ennél csak jobb jöhet. Mert persze, hogy a lipótban a tébolydán túl a Minden is benne van.
Balabálnak, az intézet ápoltjának monológja sokkoló részletgazdagsággal kezd bele ponttal, nagybetűvel nem tagolt, csupán egy-egy "enterrel" fejezetekre bontott monológjába. A tébolyda lakóinak hétköznapjaiból indulunk, a keresztnéven emlegetett ápolttársak lidérces, érthetetlenségében kristálytiszta világának megrendítő vázlataiból.
A beszélő hol jámbor, bamba és értetlen, hol prófétai magasságokba emelkedik éleslátása. Amit mindvégig őriz, őrületén túl vagy innen, az a tisztasága, naivitása. Nem kell sok idő, hogy eszméljünk: a világ, melyre rácsodálkozik, a tiszták számára érthetetlen, elmeállapotuktól függetlenül. Amikor az őrült az őrülettel találkozik, könnyen eljöhet a megvilágosodás.
DrMáriás története a tébolydai hétköznapokból vezet a privatizáció, s az azt követő fejlemények felé. Kegyetlenül tiszta, indázóan hömpölygő képeiről olykor olyan, egymástól igen távol eső klasszikusok juthatnak eszünkbe, mint az Indul a bakterház, vagy a Salo, Szodoma 120 napja. Szociográfiai bravúr-töredékek és olvasói tudatot módosító, bódító, olykor horrorisztikus víziók sorjáznak egymás után e remek ívet kiadó szövegben.
Az igazi rémkép, minden szörnyűségek felső foka azonban nem a véres tettek, rettentő kórképek ábrázolata. A lipót iszonyatos állapotúnak mutatja a jelen pillanat magyar valóságát, a mindenféle eliteket: nem bújik ravaszdi szimbólumrendszerek mögé. Az embertelenséget, a hatalom aljasságát és züllöttségét, esendőségét a maga teljes pompájában mutatja be. A saját, hajdani kórházában pornófilm-forgatásba beugró munkanélküli exorvos, aki autószerelőként próbálja megszerezni a betevőt, a luxuskurvaként reinkarnálódó Manci, a volt betegtárs, a hegyomlásnyi álomnő, a verőemberré átfazonírozott, őrült Gyula, a fojtogató - e páter-noszter társadalom ijesztően hihető figurái. A lipót egyes részletei e múlni nem akaró, mind elviselhetetlenebb kor örök lenyomatai, míg a regény egésze - megkockáztatom - alapvető irodalmi monumentum.