1913. november 27-én, Nagyváradon született, de hatéves korában, mikor a város Romániához került Budapestre költöztek. Itt kezdte tanulmányait, majd az egyetemet Párizsban fejezte be. 1937-ben doktorált "A magyar nemzeti hivatástudat története (a XVI-XVII. században)" címmel, amelyben a nemzet és a kereszténység között kialakult kapcsolat következményeit vizsgálta, és ekkor dőlt el, hogy kutatási területe egy életre az újkori magyar történelem lesz - ezen belül is nemzeti szabadságküzdelmeink. Az Eötvös Kollégium nagy érdeme volt akkoriban, hogy a német orientáltságból kiragadta és a francia műveltség felé fordította az értelmiség egy részét.
A budapesti tudományegyetem elvégzése után tanár, majd a népfőiskola előadója volt, 1942-ig. Ekkor, kiváló karrierlehetőségként a Teleki Pál Tudományos Intézetbe került, ahol új elemmel gyarapodott a harmincéves Benda tevékenysége: aktív részese lett annak, hogy a magyar történelem jelenségeit az egyetemes történelem összefüggései szerint mutassák fel a nagyvilág előtt.
A világháborúban két évet tényleges katonai szolgálatban töltött, és csak a véletlenen múlt, hogy nem vezényelték a Don-kanyarba. 1944-ben Erdélyben, az Alföldön, és a Felvidéken harcolt, majd végül Budapestre szökött és a Teleki Intézetben húzta meg magát. A háború után a Teleki Intézetben dolgozott tovább.
1949-ben felszámolták az Intézetet. Elhagyhatta volna az országot, fiatal, nemzetközileg elismert történészként megállta volna a helyét. Vagy tehetett volna gesztusokat a hatalomnak. Ehelyett itthon maradt és nem közeledett a hatalomhoz. 1953-ig nem került szakma közelbe, ekkor a református egyház alkalmazta levéltárosként. Szintén 1953-ban kapta a Történelmi Társulat megbízását, hogy gyűjtse össze a jakobinusok iratait, amelyek 1955-56-ban három nagy kötetben meg is jelentek.
Ebben az időben gyűjtötte össze Benda a történettudományi szakmában legendisztikus kézikönyvtárát, amelyet a megszűnő félben lévő magánantikváriumok pincéiből szedegetett össze apránként.
Az 1956-os forradalom idején újra behívták a Teleki Intézetbe igazgatóhelyettesi megbízással, de 1958-tól csak tudományos munkatársi beosztásban maradhatott. 1961-ben megszerezte a kandidátusi fokozatot, de politikai ürüggyel eltiltották a katedrától. Csak 1974 és 1977 között taníthatott a szegedi főiskolán életében, pedig mindig is tanítani szerett volna. 1979-től a történelemtudományok doktora, 1983-tól a Történettudományi Intézet osztályvezetője, ahonnan 1983-ban nyugdíjba ment. Aktivitásán ez mit sem változtatott.
Az 1960-as évektől a politikai események kutatásáról fokozatosan áttért a művelődéstörténet felé. A magyar történelemnek elsősorban három csomópontján folytatott kutatásokat: A Bocskai-szabadságharc és következményei; a Rákóczi-szabadságharc, annak is főként diplomáciai vonatkozásai; illetve az 1790-es évek magyar jakobinus mozgalma körül. Feltárta a XVII. évszázad magyarországi sajátosságait, Bocskay személyét, és újragyúrta a Rákóczi-szabadságharc történetét.
Munkáját a kötelességtudat és a társadalmi szolgálat jellemezte, kezébe vette a határokon túli magyar történettudomány támogatásának feladatát. Halála előtt a szellemi közéletnek egyik legismertebb egyénisége volt.
A jelen fiatal kutatóinak felkészítését aggodalommal szemlélte. Elismerte, hogy az egyetemi felkészítés során szélesebb perspektívában tájékoztatják a mai történészeket, de képzésük sok helyütt hiányos: levéltári kutatás, írások olvasása, forráskritika, és a latin nyelv tanításának hiánya. Félt - és hangot is adott ennek minden lehetséges fórumon -, hogy nemzedékének távozta után nem lesz, aki a régebbi magyar történet kutatásával foglalkozzon, éppen a nyelvismeret és az írások olvasásának hiányossága miatt.
Történészként vallotta: "A történész, aki csak önmaga vagy néhány szakember számára kutat és ír, nem teljesíti igazán feladatát. Arra van szükség, hogy népünk minél nagyobb részének adjunk történeti látást."
1990-től az MTA levelező, 1991-től, pedig rendes tagja. Szintén 1990-ben a Magyar Történészek Világszövetségének elnöke. 1992-ben Széchenyi díjat kapott a Magyar Köztársaságtól. 1993-tól a Károli Gáspár Református Egyetem rektora.
1994. március 14-én, Ferihegyen érte utol a halál.
Forrás:
"Nem búcsúzom..." - emlékkönyv Benda Kálmán tiszteletére, Generalia Kiadó Bt. 1994, Szeged
Glatz Ferenc interjúja: Benda Kálmán életútja
História 1994/4
