Levonni a múlt tanúságait Kosáry Domokos: Bevezetés
a magyar történelem forrásaiba
és irodalmába 1.
Kosáry Domokos 1913. július 31-én született a mai Szlovákia területén található Selmecbányán. Eötvös-kollégista volt, majd külföldi tanulmányutakat tett, 1936-ban szerzett doktorátust, majd kortársai nagy többségétől eltérően nem a "baráti" Németországba igyekezett, hanem Franciaországba és Angliába. A választás lehetett szakmai természetű, mivel három évvel Hitler hatalomátvételét követően Németországban már az egész szellemi élet gleichschaltolt volt, de ez a szakmai szempont egyszersmind magába foglalta az egész rendszer elítélését - méltatta 90. születésnapján a történészt Ormos Mária. 1937-1950-ig az Eötvös Kollégium tanáraként dolgozott, majd a Budapesti Tudományegyetem professzora lett.
Utóbb mind világosabban megmutatkozott, hogy a fiatal történész "nincs jóban" kora hazai és európai történelmi meghatározóival, és a nemzetiszocialista Németországhoz való magyar igazodást is veszedelmesnek tartja. 1940-ben a miniszterelnök, Teleki Pál kérésére angliai és amerikai útja során a magyar politika ottani megítéléséről tájékozódott, valamint arról is, hogy angol-amerikai vezető körökben miként ítélik meg Magyarország jövőjét. Misszióját teljesítve Telekinek arról számolt be, hogy mérvadó személyiségek kizártnak tartják a német győzelmet, és a magyarokat arra intik, legyenek erre figyelemmel.
Kollégiumi tanári állása mellett az újonnan, és részben éppen általa szervezett Teleki Pál Intézet keretébe tartozó Magyar Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese lett (1941), majd főszerkesztőként a Revue d'Histoire Comparé élén állt (1943-1949), illetve a háború után a budapesti egyetemen tanszékvezető tanárként működhetett (1946-1949). Hamarosan egymást követték a kemény összecsapások a "marxista-leninista" alapokon álló történetírás politikai hatalommal is rendelkező korifeusaival, élükön Andics Erzsébettel, és ebből a szellemi párbajból Kosáry nem kerülhetett ki győztesen: 1949 végén az egyetemi történészi munkából menesztették. 1954-1957-ig az Agrártudományi Egyetem Központi Könyvtárának igazgatója volt.
1957-ben az 56-os forradalomban vállalt szerepe miatt letartóztatták, 1960-ban amnesztiával szabadult. 1960 és 1968 között a Pest Megyei Levéltár, majd 1968-tól 1989-ig az MTA Történettudományi Intézetének munkatársaként, tudományos tanácsadójaként dolgozott. A tudós 1982-ben lett az MTA levelező, 1985-ban pedig rendes tagja. Kutatási területe a 18-19. század magyar történelme volt. Kosáry Domokos 1990 és 1996 között töltötte be az MTA elnöki tisztségét; emellett számos külföldi tudományos akadémia is tagjává választotta. Elnöke volt a Magyar Külügyi Társaságnak, 2000-től a Magyar Történelmi Társulatnak.
2003. július 31-i, kilencvenedik születésnapja alkalmából az egész századot átívelő életéről kérdeztük Kosáry Domokost Véletlenül lett történész. Mégis, mik voltak az első tapogatózások, a meghatározó benyomások, amelyek a múlt kutatása felé terelték?
Valóban nem történésznek készültem. Fizikus akartam lenni. Az apám zeneművész és földrajz szakos tanár volt. Nagyapám orvos, anyai nagyapám bányamérnök, a selmeci Bányászati Akadémia utolsó rektora volt, még ő költöztette át az intézményt Sopronba. De volt néhány katolikus pap is, akik közül egyet szentté avattak. Édesanyám történelmi érdeklődéssel megáldott szépíró volt. Rendkívül közel állt hozzám, s még ma is, ha valamilyen morális kérdésben kell döntenem, meggondolom, hogy vajon ő mit határozna. Végtére is a történelemhez az az érdeklődés vezetett, hogy miért történik annyi baj az emberekkel. Amikor az Eötvös Collegiumba jelentkeztem, 1931 tavaszán, már a történelemnél tartottam. Gombocz Zoltán igazgató úr közölte velem, hogy emellé legjobb a latin nyelvet választani. A történelemben pedig elsősorban az érdekelt, hogy miért nem tudják az emberek egymást kezelni. Miért történik az, hogy a balkáni merénylet nyomán, amelyben lelőnek egy főherceget, akit ráadásul senki nem szeretett az egész világon, világégés következik be. Akkor miért nem szerveznek inkább egy nemzetközi tárgyalást? Egyáltalán, miféle Európa az, ahol késekkel és gépfegyverekkel állnak egymással szemben a nagyhatalmak, ahol a legelső incidensből katasztrófa lesz. Akkor itt valami baj van a társadalomban, a hatalom, a politika kezelésében, gondoltam. A történész feladata pedig az, hogy levonja a tanulságokat a már elkövetett hibákból, s így a jövő kiszámíthatatlan eseményeire is felkészüljünk...
1956-ban a történészek Forradalmi Bizottságának a vezetője volt, később anyagot gyűjtött 1956-ról. Milyennek ismerte meg Nagy Imrét?
Vásárhelyi Miklóst, Donáth Ferencet, Losonczy Gézát, Gimes Miklóst ismertem jól, ennek köszönhető, hogy 1956 tavaszán részt vettem Nagy Imre Orsó utcai születésnapján. Egy pohár pezsgővel fel is köszöntöttem: - Miniszterelnök úr! Nagyon remélem, mához egy évre már hivatalosan is ezzel a címmel szólíthatjuk. "Remélem, nem kell addig várni" - válaszolta. Nagy Imre azt tervezte egyébként, hogy a győztes forradalom után Tildy Zoltánnal hármasban elmegyünk Amerikába, én pedig ott maradok, és az ENSZ-ben képviselem Magyarországot. Nem akartam diplomata lenni, viszont gyűjtöttem a Nagy Imrével kapcsolatos dokumentumokat, s a forradalom után leraktam az Egyetemi Könyvtárba. Ez lett a legfőbb bizonyíték ellenem.
Tehát jött a börtön...
Megjártam mindent. Voltam magánzárkában is, amit egyébként kifejezetten élveztem, mert nem kellett másnak a panaszait hallgatnom nap, mint nap. Aztán 1959 tavaszán megszűnt a teljes elzártság, akkor Déryhez kerültem, aki viszont egyáltalán nem bírta az egyedüllétet. Utána raktak össze Eörsi Istvánnal. Volt itt egy fordítóiroda, ahol nyugati politikai szövegeket fordítottak, és ehhez csatoltak engem is. Ekkor írtam a Széchenyi-könyvet (Széchenyi Döblingben - A szerk.). Viszonylag könnyen hozzájutottam a fontosabb szakirodalmakhoz, mert a Széchenyi könyvtár közvetítésével megkaptam a British Libraryből azt, ami kellett. Egy ilyen könyvbe egyszer a smasszer beleütötte, hogy "Ellenőrizve". Akkor szóltam neki, hogy ez nagyon kellemetlen lesz, ha meglátják Londonban, hogy itt összepecsételik a könyveiket. Na, vagy két napig radírozta az őr a könyvet, hogy eltüntesse a pecsétet.
A tudós munkásságát számos kitüntetéssel - Állami Díjjal (1988), Széchenyi-nagydíjjal (1995), a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány fődíjával (1997), Akadémiai Aranyéremmel (1997), Hazám-díjjal (2001), Pro Humanitate díjjal (2003), Nagy Imre-érdemrenddel (2003), Prima Primissima Díjjal (2004), Széchenyi-aranyéremmel (2006), Radnóti Miklós-díjjal (2007) - ismerték el. A két ország történészi kapcsolatainak elmélyítése érdekében kifejtett tevékenységéért 1997-ben megkapta a Szlovák Tudományos Akadémia aranyérmét.
