Harmatta János

Az Eötvös Kollégium tagjaként a Pázmány Péter Tudományegyetem görög-latin-magyar szakon bölcsészdoktorként végzett 1940-ben. 1942-45 között budapesti egyetem görög filológiai tanszékén díjtalan tanársegéd volt. Fiatal pályakezdőként katonai szolgálatra vonult be, majd a második világháború idején tüzérként szolgált, egészen fogságba esése napjáig. 1944-48-ban a latin tanszék beosztott tanára, 1947-ben habilitált, 1948-51-ben a görög tanszéken intézeti tanár volt. Kandidátusi értekezését 1952-ben, doktori értekezését 1957-ben védte meg. 1952-től, Szemerényi Oszvald külföldre távozása után az Indoeurópai Nyelvtudományi Tanszék tanára lett. A tanszéket 1987-ig irányította, 1988-ban tudományos tanácsadó lett, 1997-ben elnyerte a professor emeritus címet. 1970-90 között betöltötte az Ókortudományi Társaság elnöki tisztségét.

Tudományos tevékenysége a finnugor nyelvészettől az ókortudományon keresztül az orientalisztikáig, azon belül is az iranisztikáig és az indológiáig terjedt. Filológiai ismereteit jól kiegészítette a régészetben és a numizmatikában való alapos jártassága. Az egymástól igen eltérő szakmákban szerzett ismereteit egy fókuszban is össze tudta gyűjteni, és ez a hazánkban igen fontosnak számító magyar őstörténet kutatása, illetve általánosabban a steppe-történet kutatása volt. Ezen a téren nehezen elérhető magas mércét állított az utódok számára. Tudományos érdemei közül az iranisztikát érdemes kiemelni. Már pályakezdő korában nagy érdeklődéssel fordult az ókorban a Kárpát-medence területén élt egykori népek, közülük is elsősorban az inkább régészetileg megfogható iráni eredetű szarmaták felé. Ezek ismeretéhez klasszikus forrásokon keresztül is vezetett út, ezzel indokolható a klasszikus szerzők közül elsősorban Hérodotosz iránt megnyilvánuló elkötelezettsége. Hérodotosz történelmi művében hosszan foglalkozott az ókori iráni népekkel, ámde a rájuk vonatkozó leírások aligha értelmezhetők iranisztikai ismeretek nélkül. Az iranisztika szempontjából mégoly mostoha hazai viszonyok ellenére is elkezdte magát beledolgozni az iráni, a távolabbi környezetet is tekintetbe véve az indo-iráni nyelvekbe.

Ennek eredményeként egyrészt élete során Hérodotosz művének nemzetközi méretekben is elismerten legjobb ismerőjévé vált, másrészről hozzájárult ahhoz, hogy a budapesti egyetemen létrejöjjön egy Magyarországon újnak számító tudományos diszciplína, az iranisztika első műhelye. Felfedezett eltűnt indoeurópai és középiráni nyelveket, meghatározta és megfejtette emlékeiket (kabalok nyelve, a kefti nyelv, párthus ostrakonok, a szogd 'régi levelek" megfejtése, a kusán nyelv emlékeinek azonosítása és megfejtése, a kang nyelv első emlékének magyarázata). Jelentős tudományos teljesítménye az az MTA kiadójánál megjelent könyvsorozat, amelyben nemzetközi összefogással igyekezett kiadni a Közép-Ázsiára és Iránra vonatkozó forrásokat.

Ugyancsak jelentős a tudományos közéletben betöltött szerepe. A Magyar Tudományos Akadémia Hosszú 1970. február 4-én levelező, 1979. május 11-én rendes taggá választotta. Az indoeurópai népek régi településterületei és vándorlásai című székfoglaló előadása 1970. december 7-én, A szogd 'régi levelek" című 1980. február 25-én hangzott el. Az Ókortudományi Társaság elnökeként ösztönözte az ókortudományi kutatásokat, de egyszersmind az Akadémia Ókortudományi Bizottságának elnökeként is fáradozott a sikeres munka szervezeti kereteinek megteremtésén. Itthon az ókortudományi folyóiratok főszerkesztőjeként, itthon és külföldön szakmai folyóiratok szerkesztőbizottsági tagjaként irányította és szolgálta a szakmai munkát. 1967-92-ben az MTA delegátusa a Nemzetközi Akadémiai Unióban (NAU), 1976-79-ben a NAU elnöke, 1975-76-ban a Conseil International de le Philolophie et des Seines Humanies (UNESCO) alelnöke, az Osztrák és a Francia Tudományos Akadémia 1evező tagja volt. Elismertségét, nemzetközi tekintélyét jól jelzi, hogy a következő címekkel rendelkezett: a Néprajzi Társaság és a Societas Iranica Europaea tiszteleti tagja, az Istituto per medio e estremo Oriente és a Société Finno-Ougrienne levelező tagja, az Antik Tanulmányok és az Acta Antiqua szerkesztőbizottsági tagja, a Magyarországi Középkori Latinság Szótára szerkesztőbizottságának elnöke, a Corpus Inscriptionum Iranicarum (British Academy) nemzetközi szerkesztőbizottsági tagja, az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Miskolci Nagy Lajos Egyetem díszdoktora. 1973-ban Herder-díjat, 1990-ben Széchenyi-díjat, 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét kapta. 2003-ban elnyerte az Akadémiai Aranyérmet.

Fő művei: Quellenstudien zu den Skythika des Herodot. Bp., 1941.; Le probl?me cimmérien. Archaeológiai Értesítő, 1946-48.; Late Bactrian Inscriptions. Acta antiqua Academia Scientiarum Hungaricae, 1967.; Studies in the History and Language of the Sarmatians. Szeged, 1970.; Az onogurok vándorlása. Magyar Nyelv, 1992.; History of Civilizations of Central Asia. 2. köt.: The Development of Sedentary and Nomadic Civilizations: 700 B.C. to A.D. 250. Paris, 1993.; Vallások és vallásos élet a Kusana Királyságban. Antik tanulmányok, 1993.; Nyugati türk uralom Kelet-Iránban. (Kr. u. 650-750.) Antik tanulmányok, 1994.; Wulfila gót Újtestamentum-fordításának töredékei Hács-Béndekpusztáról. Antik tanulmányok, 1996.; A türk rovásírás legkorábbi emlékei. (A hun rovásírás.) Antik tanulmányok, 1997.; A hunok eredete. Antik tanulmányok, 1999.; Herodotos és az óperzsa novella. Antik tanulmányok, 1999.; A honfoglalás mai szemmel. Annales Universitatis Litterarum et Artium Miskolciensis, 2000.; Herodot und die altpersische Novelle. Acta antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae. 40. 2000.; A Volgától a Dunáig. A honfoglaló magyarság történeti útja. Magyar Nyelv, 2001.; The inscription of Tiravharna ksatrapa. Acta antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae, 2001.; Egy kharosthi felirat Afganisztánból. Antik tanulmányok, 2001.; A Turk officer of the Sasanian king Xusro I. Acta orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae, 2002.

Róla szóló irodalom: Studies in Honour of János Harmatta I-II. Acta antiqua Academia Scientiarum Hungaricae, 1977., 1978.; Ioanni Harmatta octogenario. Acta antiqua Academia Scientiarum Hungaricae, 1998.; Borzsák István ? Szilágyi János György: Búcsúzunk Harmatta Jánostól. Antik tanulmányok, 2004.; Maróth Miklós: Harmatta János (1917-2004). Magyar Tudomány, 2004.