Szabó István századunk egyik kiemelkedő magyar történésze volt. Művei már a második világháború előtt, illetve alatt is jelentős visszhangot váltottak ki. Életművének egyik alapelve volt, hogy csaknem valamennyi munkájában új és nagy mennyiségű adatot használt fel és szólaltatott meg, a kutatás tárgyát, pedig mindig történetírói és nem ideológiai eszközökkel igyekezett megközelíteni. Egy-egy témára vonatkozó kutatómunkája több évtizedig tartott, legfontosabbnak a történeti folyamatok és jelenségek közötti összefüggések felismerését tartotta, ugyanakkor művésze volt az írásnak is.
1923-ban, a debreceni egyetemen kezdte pályáját. Nem tartozott a korán beérett tehetségek közé, kutatásai az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején kezdtek kamatozni. A jogi doktorátus megszerzése után, 1928-ban szerzett bölcsészdoktori címet. Első történeti jellegű írásai szülővárosának, Debrecennek múltjához kapcsolódtak, s miután Budapesten levéltári tisztviselő lett, még folytatta a Debrecenhez kapcsolódó tanulmányok közlését.
Szerteágazó tudományos életművében három fő kutatási irányt lehet jól elkülöníteni. A Debrecenre és az alföldi táj múltjára vonatkozó írások mellett csaknem azonos időben és párhuzamosan kezdett el foglakozni a paraszti társadalom történetével és a magyar településrend és népiség múltjával. Utóbbi kettő az 1930-as évek végére bontakozott ki az Országos Levéltárban és a vidéki levéltárakban folytatott gyűjtőmunka eredményeként.
Az 1930-as évek második felében érdeklődése egyre inkább a magyar népiség múltja felé fordult. 1937-ben jelenik meg 600 oldalas nagy monográfiája az Ugocsa megye, első kötete a Magyarság és nemzetiség sorozatnak, és még A magyarság életrajzának elkészítése előtt megírja a sorozat 2-4. kötetét a népiség és vallás kapcsolatáról, valamint a magyar művelődéstörténetről.
Ezek a monográfiák és saját kutatásai is feljogosították arra, hogy szintézis megalkotására vállalkozzék, ezzel a település- és népiségtörténeti kutatók első vonalába lépjen elő. Ez a szintézis volt A magyarság életrajza, Szabó István gazdag életművének egyik legjellegzetesebb darabja, ami miatt sok támadás érte, főként 1948 után. Az antiszemitizmus és idegengyűlölet közepette nem engedett a szenvedélymentes realitásból.
Hasonló tárgyilagosság jellemezte a 40-es évek elején publikált, a magyarságtörténet tárgykörével foglalkozó tanulmányait is. Objektíven írt a magyarországi nemzetiségek településtörténetéről, a magyarság és a nemzetisége viszonyáról a XVI-XVII. században.
1943-ban kinevezték a debreceni egyetem magyar történelmi tanszékének professzorává, de a katedra megszerzése nem a pihenés kezdetét jelentette számára. A elkövetkező évtizedben tudományos tervei nagy részét megvalósíthatta.
A háború utáni időszakban Szabó István életművét jelentős támadások érték, melynek tetőpontját Sándor Pál 1954-es cikke jelentette. Sándor itt, ugyancsak főként a népiségtörténeti kutatásokat állítva középpontba, Szabó Istvánt fasiszta történészként értékeli, aki történetszemléletében elsikkasztja az osztályharcot, s műveivel a "Horthy-fasizmus" "népközösségének" eszméit támasztja alá. Jelentősen megváltozik Szabó István értékelése a hetvenes években, bár ekkor elsősorban tanítványai nyilatkoznak életművével kapcsolatban. A Szabó István életművével kapcsolatos reflexiók utolsó etapját a nyolcvanas évek második fele, a kilencvenes évek képezik.
Szabó István történelemszemléletét még csak nem is rokoníthatjuk a marxizmussal, ahogy természetesen az általa képviselt népi történetszemlélet semmi esetre sem illethető a fasiszta jelzővel, sőt éppen hogy polgári jellegű. Ezt 1848-as kötete is ékesen bizonyítja, hiszen megvédi a forradalomnak a polgári "szabadság" alapján álló alternatíváját. Szabó nemzetfogalma kétségtelenül nyitottabb, demokratikusabb, mint az, amelyik a szélső bal kisebbségen kívül minden további társadalmi réteget és politikai irányzatot ellenségként határoz meg és megsemmisítendőnek ítél.
Történetírásának az az ága, amelynek egyik csúcsa A magyarság életrajza volt, nem apadt el. Folytatódott a 60-as évek demográfiai tanulmányaiban, és tanítványait is a tőkés korszak parasztságának elemzésére buzdította.
Parasztságtörténeti tematikája bővülésének másik iránya a 14. századot megelőző időszak volt, az egységes jobbágyosztály kialakulása előtti három évszázad. A kora középkor időkörében mozog életművének egyik legmélyenszántóbb, de talán nem kellően méltányolt, újszerű kismonográfia terjedelmű tanulmánya: A prédium. Csak előtanulmánynak tekintette, de jóval több ennél, mert tisztázza a kora középkori feudális földesúri üzem termelésének teljes magyarországi rendszerét s ennek településtörténeti következményeit. Igazolta, hogy a szolgamunkával művelt kora középkori európai magánkezelésű földesúri gazdaság a magyar fejlődésben is megtalálható volt. Megállapításai teljesen új színben tüntették fel a feudalizáció és a középkori függő parasztság kialakulásának folyamatát is.
A történeti valóságot sohasem statikusan, hanem dialektikusan ábrázolta. A jelenségek számára mindig időben változó folyamat részei voltak, ezért törekedett annak bemutatására is, milyen előzményei és következményei voltak a feltárt tényeknek. A történeti eseményeket sohasem önmagukban, hanem tér- és időbeli összefüggéseikben és változásaikban tárta az olvasó elé.
Az érvek nélküli, személyét érintő támadásokra nem válaszolt, de mindig hajlandó volt vitázni, ha az a történeti igazság kiderítését előbbre vitte. Érvek hatására hajlandó volt álláspontját megváltoztatni.
Forrás:
Erős Vilmos: Szabó István körül
