Parthenopé egy nápolyi tengeröbölben jön világra, hasonlóan Vénuszhoz: olyan szépséget kapott, amelyet pont olyan nehéz kezelni, mint elfogadni. Testvére öngyilkossága után, amiért bűnösnek érzi magát, gondtalan fiatalsága hirtelen véget ér. Ettől a pillanattól kezdve a gyors észjárású fiatal nő minden idegszálával az antropológiára fókuszál, mind a tudományos, mind a hétköznapi életében.
Az idei Cannes-i Filmfesztiválon bemutatkozó film az 50-es évektől napjainkig bontakozik ki, és végigkíséri Parthenopé kvázi felnövését, miközben a cselekmények tükröt tartanak Nápolynak is.
Női szem
Paolo Sorrentino filmrendező valójában egyfajta filmet készített karrierje nagy részében: dekadens túlzásokat, amelyek a hatalom és/vagy a gazdagság abszurditását figyelik, valamint bemutatják az élet szépsége utáni mélységes vágyat – amelyet kissé archaikus felfogásban elsősorban a nőkre (és a női testre) terjeszt ki. Noha a részletek filmről filmre eltérőek, összességében mindegyik alkotása egy irigylésre méltó stílusgyakorlat, beleszőve a rendező szülőföldjének festői tulajdonságaival és egyfajta kiállással lakói irányába. Elmaradhatatlan közös vonás még a rendező munkásságában a male gaze, azaz a kendőzetlen férfias perspektíva, különösen ami a szív és az ágyék dolgait illeti.
A Sorrentino-filmekben a nők gyakran válnak eldobható játékszerekké (Silvio és a többiek), a kéjes megszállottság elérhetetlen tárgyává (Isten keze), esetleg szoborszerű istennőkké, akik a hajdani életerőt szítják (Ifjúság), vagy kibogozhatatlan rejtélyekké (A nagy szépség). Talán ezért is készített most először a Parthenopéval női főszereplős filmet egy olyan nőről, aki annyira ellenállhatatlan a férfiak számára, a nevét adó görög szirénnel ellentétben még dalra sem kell fakadnia. Ezzel a perspektívaváltással azonban Sorrentino akaratlanul is felfedte képzelete határait, ugyanis legújabb filmje egyszerűen annyit kérdez: vajon mi történne, ha egy nő egyszerre lenne szép és intelligens?
A film címszereplőjét az újonc Celeste Dalla Porta játssza, akivel még az Olasz Filmfesztivál alatt beszélgettünk forgatási élményeiről. Parthenopé szó szerint Nápoly partjainál jön világra, hogy aztán 18 évvel később teljes szépségében emelkedjen ki a tengerből egy szál bikiniben, és vágyat ébresszen mindenkiben, aki megpillantja. Parthenopé fiatal felnőttkorának idilli napjait kevés ruhában heverészve, cigarettázva és John Cheevert olvasva tölti, szándékosan közömbös a szobalány felnőtt fia iránt (Dario Aita), aki egész addigi életét azzal töltötte, hogy epekedett utána, ráadásul melankolikus hajlamú bátyja (Daniele Rienzo) is nagyon úgy tűnik, hogy természetellenes affinitást táplál kishúga iránt.
A világ szeretné Parthenopét birtokolni, és folyamatosan abba az irányba tessékeli, hogy vagy gazdag ember szeretője legyen, vagy külsejét kihasználva színésznővé váljon, a fiatal nő azonban az akadémiai világra vágyik. Az egyetemen a bagolyszerű Marotta professzor (Silvio Orlando) szigorú irányítása alatt alámerül az antropológia tudományában – annak ellenére, hogy azt állítja, hogy fogalma sincs, valójában mit is takar ez a terület. A családját mélyen megrázó tragédia, a bűntudat és a felfedezés vágya folyamatosan lerángatják a vágyott útról, mi pedig végigkísérjük őt a hét évtizeden át tartó tanulási folyamaton.
A 21. század Fellinije
Sorrentino filmjeiben van egyfajta aléltság: az olasz mester egyik kedvenc trükkje, hogy szünetelteti a cselekményt. Láthatjuk, ahogy több tucat harmadlagos karakter megáll, hogy a horizontot bámulja, a néző pedig velük együtt elmerülhet környezetük – és persze a puszta létezés nagyságának – csodájában, miközben a zene megállíthatatlanul hömpölyög. A mester most is szállítja a Jodorowskyt idéző, festményszerű, tökéletesen koreografált pillanatokat, stílusa nehezen félreismerhető, néha viszont már-már az az érzése támadhat a nézőnek, hogy egy színes Fellini-filmet néz. Ehhez elég, ha felidézzük filmográfiájából például azt, amikor a Silvio és a többiek végén daruval emelnek ki egy templomból egy Jézus-szobrot, vagy ahogy Jude Law lassítva sétál a vatikáni festmények előtt Az ifjú pápa egészen zseniális intrójában – majd Az új pápában egy szál fecskében a tengerparton ugyanarra a zenére.
Apropó pápás sorozat: Sorrentino egyik legnagyszerűbb munkájában olyan kérdéseket boncolgat, mint hogy létezik-e Isten, ha csak a hitben nyilvánul meg, és vajon milyen szerep jut a közvetítőnek. Kell-e modernizálni vajon az egyházat, vagy éppen tradicionális értékeire alapozva erősíteni?
A Parthenopé is kicsapongó közjátékok sorozata, amelyek otthonosan érezhetik magukat a dolce vitában: titkos helyeket láthatunk, amelyek csak a kiválasztottak számára hozzáférhetők. Fiatal felnőttként Capri szigetén nemcsak egy helikopterrel furikázó udvarlót szerez, de kedvenc íróját, John Cheevert (Gary Oldman) is megismeri, rövid kiruccanása során pedig a színészet világában egy megkeseredett dívával is találkozik (Luisa Ranieri), aki Nápolyt pocskondiázza. A film rendszeresen ugrál az időben. Miközben a címszereplő sorban vetkőzi le magáról az életében mellékszerepet kapó férfiakat, egyre közelebb kerül az önmegvalósításhoz, és elkötelezi magát az antropológiaprofesszorrá válás mellett.
Élő metafora
Minden erénye dacára a film közepén tengeröböl nagyságú űr tátong. Sokszor elmondják, hogy Parthenopé mennyivel több, mint egy csinos arc, a karakter szűkszavú kérdőjel marad, a tapasztalatlan Celeste Dalla Porta pedig erőfeszítései ellenére képtelen felszínre hozni azokat a rejtett mélységeket, vagy előrevetíteni a karakter érettségét, amelyek súlyt adnának az egész „szép, de okos és érdekes is” alapvetésnek – ezért más szereplők kénytelenek a film során többször is erőltetetten aláhúzni azt. A karakterből pont a kíváncsiság és a belső fény hiányzik, noha több ponton megsorozza a nézőt intellektuálisnak vélt szerencsesüti-bölcsességekkel. Nincsenek női kortársai vagy bizalmasai: idős nőkkel tölti az idejét, akiktől fáradt életbölcsességet kap, valamint jóképű férfiakkal, akik azonnal a lábai elé vetik magukat.
Sorrentino teljes megközelítése női főhőséhez, hogy élő metaforaként bánik vele, miközben belőle és filmjéből egyaránt hiányzik az élet – no és a rendezőtől megszokott humor. A Parthenopé azt a végkövetkeztetést hinti el, hogy főhősének szépsége valójában átok. Végtelen szomorúság forrása, melynek terhétől csak akkor szabadul meg, amikor eléri a nyugdíjas kort (az idős Parthenopét alakító Stefania Sandrelli mondjuk még mindig lenyűgöző a hetvenes évei végén). Bántóan leegyszerűsítő megfejtés. A filmnek hiába van tehát női főhőse és hiába vette fel szépen koreografált képkockáit női operatőr, a moziban ülve pontosan úgy éreztem magam, mintha egy férfi fejében lennék, és az ő fantáziáinak lennék a szemtanúja.
„Hát persze, az élet hatalmas. Mindenhol eltévedsz benne.” A mondat Louis-Ferdinand Céline-től származik, és ez az idézet nyitja a Parthenopét. A nápolyi rendező-forgatókönyvíró – a francia költő szavaiból merítve – pedig nemcsak magáról az életről beszél, hanem arról is, hogy mi is a mozi. Vagy hát, ebben az esetben, egy szerző filmográfiája. Paolo Sorrentino tudja, hogyan kell kifacsarni a melankóliát akár a legegyszerűbb dolgokból is, most először azonban a csodás képek mögött nem kaptunk választ a Nápolyi-öbölbe kiáltott kérdéseinkre.
