Papír - ÜBÜ KIRÁLY

Alfred Jarry diáktréfának indult, szabálytalan, bővérű és groteszk komédiáját a huszadik század történelmi rémálmai hangolták át úgy, hogy ne csupán az emberi butaság, kapzsiság és hatalomvágy felszabadult és gátlástalan kigúnyolását, hanem maguknak a történelmi rémálmoknak a hátborzongató humorú megjelenítését lássuk benne. Hogy napjainkra a történelmi kataklizmák tovatűntek volna, nem állíthatjuk, de az európai önkényuralmi (vagy önkényuralmi hajlandóságú) rendszerek nyilvánvalóan másképpen működnek. Így hát nem meglepő, ha az Übü király visszakapja eredeti színeit, tónusait, s diákhumorral jócskán átitatott, fergeteges színpadi tréfának érződik.

Alain Timar kolozsvári rendezésének vannak ugyan könnyen lefordítható, aktuális társadalmi-politikai mondandói (a pénz hatalmától kezdve az árulás természetrajzán át az ?übüség? sokarcúságáig vagy éppen uralkodók és alávetettek variálhatóságának már idézett tanulságáig), de az előadás nem emiatt hatásos. Hanem lehengerlő játékossága, ötletessége és fegyelmezett konstrukciója okán. Ami nem ellentmondás: Timar úgy csempészi vissza a jófajta diákhumort a színre, hogy nem hagyja eluralkodni az előadáson. Nincs parttalan ötletfolyam, kontrollálatlan poénkodás; a szellemes játékötletek sorának a szilárd szerkezet ad keretet. A forma roppant egyszerű: a tér szinte üres, csupán a közepén áll egy legörgethető papírköteg, a két szélen pedig két pad, amelyen az éppen nem szereplő színészek ülnek (követve társaik játékát, majd szükség esetén villámgyorsan a játékba avatkozva). A jelmezt és a kellékeket pedig az egyformán seszínű szövetekre húzott papírdarabok jelentik, melyeket a színészek a szemünk előtt állítanak elő pillanatok alatt ? boszorkányos ügyességgel készítve a papírból ruhát, fejfedőt, kardot és ki tudná felsorolni, mi mindent. A papírnak persze lehet szimbolikus jelentése is (gondolhatunk az illúzióra, az átverésre, de eszünkbe juthat a csomagolópapír funkciója és akkor a vécépapírról /vö. szahar/ még nem is beszéltünk), de a fontos az, hogy e kézenfekvő, mégis látványos, önmagában is számos játékötletet indukáló forma rögvest határozott keretek közé szorítja a felszabadult komédiázást. Mindennek megvan a maga helye és a maga ritmusa ? és ebben a konstrukcióban éppúgy elférnek az intellektuálisabb, mint az alpári poénok, az aktuális, akár ?kiszólásként? értelmezhető mondatok vagy éppen a klasszikus tréfák. Ehhez társul az előadás másik meghatározó formai ötlete: a színészek rézfúvós-együttesként lépnek színre, s a hangszerek mindvégig játszanak is. Zenei élményre hiába várnánk; nem melódiákat hallunk, hanem zörejeket, búgásokat, zúgásokat, melyek nemcsak hangulatot teremtenek, de hangokat imitálva magát a játékot is aláfestik.

A játékötletek természetesen a színészi alakításokban öltenek testet. Illetve nem alakításokban, hiszen a szó hagyományos értelmében ilyesmiről itt nincs szó, hanem a gesztusokban, hangsúlyokban, intonációban, stílusimitációkban. Gyors összenézésekben, szerepből való látszólagos kilépésekben, rappelésben, a realisztikus hangsúlyok váratlan elemelésében, illetve az éles stilizáció természetes hanggá fordításában. Az előadás teatralitása arra is lehetőséget ad, hogy a ?szerepből való kilépés? még egyet csavarjon a játék menetén. Ami ötletként még az Übü király kapcsán sem új: Zsámbéki Gábor egészen más korban fogant, más tónusú, nagyszerű Übü királyában a Medvét játszó színész (Újlaki Dénes) szállt ki látványosan, ?civilként? az előadásból, melegebb éghajlatra küldve a ?modern színház? kiagyalóit. Ám Timar tovább csavarja az ötletet: nála a színész (Dimény Áron) megzavarodik, egész egyszerűen elege lesz mindenből; társai eleinte menteni próbálják az előadást, majd beletörődve abba, hogy kollégájuk kiszállt, immár ?jelmezeiket? hátrahagyva, a színpad elejére ülve, mondataikat a szerepeikkel együtt váltogatva mondják el azt, ami még a darabból hátra van.

Bámulatos az a markáns egyéni teljesítményekre épülő összjáték, ami az előadást működteti. Nem szeretek a ?csapatmunka? fontosságáról elmélkedni, még kevésbé a színészi teljesítmények névre szóló méltatása helyett névsorolvasást tartani, de mivel a játék pontosan meghatározott kereteit mindenki szinte egyforma precizitással, fegyelmezettséggel, invencióval és erővel tölti meg, értelmetlennek érezném, hogy a nevek után néhány sematikus szót írjak. Dimény Áron, Farkas Lóránd, Keresztes Sándor, Szűcs Ervin, Váta Loránd, Viola Gábor, Albert Csilla, Györgyjakab Enikő, Kató Emőke, Laczó Júlia, Skovrán Tünde és Varga Csilla játéka imponáló szakmai színvonalat képvisel, s az előadás egésze - túl azon, hogy ismét nyomatékosítja a társulat erejét - remek példa arra, hogyan készül Kolozsvárt egy igényesen szórakoztató produkció. Nem állítom persze, hogy ne lehetne manapság is egészen másképp megközelíteni Jarry darabját, még csak azt sem, hogy nem is vágyom komorabb tónusú előadásra ? de azt nem bánnám, ha megélném, hogy Timar rendezését lehessen a mű egyetlen adekvát színpadi leképezésének mondani.