Még mindig nem kevés olyan magyar alkotó akad, akik a hatvanas, hetvenes években Magyarországot elhagyva nyugaton futottak be sikeres képzőművész pályát, mégis szinte kimaradnak a magyar művészeti kánonból – emlékeztetett a tárlat keddi sajtóbejárásán Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója.
Mayer Marianna, a kiállítás kurátora hozzátette: Major Kamill a nyolcvanas években állított ki utoljára a Műcsarnokban, csoportos tárlaton. Ezúttal mintegy harminc 1972 és 2019 között keletkezett munkájával találkozhat a közönség.
Major Kamill 1948-ban Perkátán született, majd a pécsi Művészeti Gimnáziumban tanult, miközben sokat kísérletezett a bonyhádi edénygyár zománcműhelyében is; 1968-ban jelentős szerepe volt a Bonyhádi Zománcművészeti Szimpózium elindulásában.
A fiatal művész jelentkezését kétszer is elutasította a budapesti Iparművészeti Főiskola, 1972-es emigrációja után azonban a párizsi főiskola egyből a harmadik évfolyamra vette fel. Párizsban hamar beilleszkedett a helyi művészeti közegbe, köszönhetően olyan, szintén emigráns magyar művészeknek is, mint Victor és Jean-Pierre Vasarely, Hantai Simon és Reigl Judit.
A kiállítás néhány akrilkép és szitanyomat mellett elsősorban színezett, faragott fatáblákat vonultat fel. Fontos motívum a Hantaira, Yves Kleinre is jellemző ultramarin kék használata, ezt a színt azonban Majornál általában rácsszerkezetek zárják be, utalva többek között a vasfüggöny mögötti világra. Szintén fontos inspirációs forrást jelentett a mezopotámiai ékírásos agyagtáblák ritmusa.
Major Kamill elmondása szerint a Gilgames eposzban szinte minden fontos gondolat csírája benne van, amellyel a későbbi korok művészete foglalkozott. Ezeket a motívumokat azonban a művész gyakran roncsolja, ahogyan akár a természet, akár a társadalom is teszi a kulturális örökséggel.
A kiállított munkák többsége a művész műterméből érkezett, de néhány alkotást a Kálmán Makláry Fine Arts kölcsönzött az április 5-ig látogatható tárlatra.
