Pár gomb

Auschwitz-Birkenau, Majdanek, Jedwabne, Katyn - a modern, művelt Európa testén tátongó, talán soha be nem gyógyuló, fekélyes sebek: egy, hosszú évszázadok múltán végre tiszavirág-életű függetlenséget szerzett, majd a korabeli nagyhatalmak által ismét cafatokra cincált ország-nemzet temetői. Helységnevek, melyekhez ezrek, tíz- és százezrek, milliók szenvedése, könyörtelen, ipari jellegű megsemmisítése - nem, nem pusztán megölése - kötődik. Förtelmes bűnök elkövetésének emblematikus helyszínei ezek, mely bűnök feltárása, tisztességes értelmezése évtizedeken keresztül váratott magára, mert a közép-kelet-európai térséget (így Lengyelországot) a világégést követően uralma alá hajtó rendszernek ez így állt érdekében.

 

A Katyn, Tver és Harkov térségében lemészárolt, szinte teljes lengyel katonai elit - a nemzetközi hadi- és szokásjog által védett hadifoglyok -, összesen közel huszonkétezer ember sorsáról, pusztulásának körülményeiről a rendszerváltásig, 1990-ig hivatalosan hazudtak, akiknek ez volt a dolguk. A náci Németország és a Szovjetunió prése közé szorult lengyeleket, tragédiájukat mindkét diktatúra a saját propagandagépezetének szolgálatába állította, mint valami marketinges eszközt.

 

Az idén 82 éves, Oscar-díjas Andrzej Wajda, a lengyel film élő legendája 2007-ben bemutatott, megrázó filmjében megmutat és helyreállít. Leforgatja, ezáltal megtisztítja, és megmutatva immár végleges, valódi helyére teszi a tragédiát, a szovjet NKVD által lemészárolt lengyel katonák fél évszázadig elhallgatott, agyonhazudott történetét. Katyn a térség történetének szimbolikus drámája: egy "útban lévő" nép megtörési, megsemmisítési kísérletének tébolyult, valóra vált látomása. A történet Wajda filmjében egyéni sorsokon keresztül, névvel, arccal bontakozik ki. (Wajda édesapját, Jakubot Harkovban lőtték tömegsírba: Wajda édesanyja haláláig várta vissza őt: hiszen a hazugsággépezet, őt - amint senki más sorstársát sem - nem méltatta arra, hogy bármit megtudhasson férjéről.)

 

"Pár gomb marad utánunk" - hangzik a film egyik kulcsmondata a kiürített, hatalmas orosz templomban berendezett hadifogolyszállás priccseinek tövében az egyik tiszt szájából. Pár gomb - átlőtt koponyák, szétmállott katonazubbonyok, kifordult állkapcsok a filmbe szerkesztett 1943-as, archív felvételeken, melyek az oroszok bűneit cinikus önérdekkel felmutató náci megszállás védernyője alatt végzett exhumálásokon készültek. Mintha a nácik célja nem hajszálpontosan ugyanez lett volna.

 

Wajda főhőse a fiatal tiszt, Andrzej (a nagyszerű Artur Zmijewski), s az ő - a férfi sorsáról sokáig mit sem sejtő - családja. Látjuk a férfiak elhurcolását: a krakkói értelmiséget (így Andrzej apját) Sachsenhausenbe, a fogságba esett kétszázezer katona "elit" tíz százalékát hadifogolytáborokba, majd a vágóhídra viszik. Látjuk a nőket: gyereklányokat, anyákat, öregasszonyokat, akik aztán akár egy életet kell leéljenek úgy, hogy még meg sem gyászolhatják szeretteiket. Wajda filmjében szimbolikus figurák és tárgyak: a választékos polgári nappali elárvult bútorai. Egy rózsafüzér. Egy vérrel átitatott notesz, melynek sűrűn teleírt oldalait április hónaptól fuvallat pörgette, örökre üresen maradt lapok követik. Hősök és árulók, kollaboránsok és aprószentek. Felemelkedő vagy pillanatok alatt megsemmisülő egzisztenciák. Elnyomottak, meg ilyen elnyomók és amolyan elnyomók. A malomkő két pofája, és közte a búzaszemek százezrei.

 

Hogy mi történt a végórán, azt a film utolsó perceiben, a háború után előkerült jegyzetfüzet alapján látjuk megelevenedni. E sokkoló kockák beégnek az ember tudatába. Wajda örök emlékezetünkbe süti az igazság iszonyatos, felfoghatatlan képeit, a mechanikus, vágóhídi mészárlást. Tanúságot tesz egy olyan korban, amikor a modern európai történelem legundorítóbb korszakának képviselői ismét itt sündörögnek közöttünk.