Ha most elindulnánk a bányába a turisztikai bejáraton keresztül, már 120 méter után elérnénk a vizet. Innen tovább már csak víz van. Az, ami 59 órán át zubogott be az aknákba, megsemmisítve egy többszáz éves ipari és turisztikai létesítményt, amely az egész Sóvidék pulzusát jelentette.
Az újságírónak sem marad sok esélye: akinek a bányához köze volt, azzal hiába is próbálna beszélni, az alkalmazottakkal szigorú titoktartási nyilatkozatot írattak alá, senki nem beszélhet. Informálódásra maradnak hát a napi vezetői közlemények, interjúk, amelyekből többnyire csak a néha ellentmondásosnak tűnő mentési munkálatok folyásáról hallhatunk.
Régi ismerősök azért akadnak, akik mégis meg mernek szólalni, bizalmasan és névtelenül, hiszen az igazságérzetük felülírja a kikényszerített tiltást, ez a tragédia elsősorban a helyi bányászok története, és nem a politikumé, amely akkor kapcsolódott be igazán az eseményekbe, amikor már régen késő volt.
A teljes közösség megélhetési esélyeit alaposan megnyirbálták a történtek, ami valóban önmagába véve is katasztrófa, hiszen kétséges, hogy a nemzetközileg is méltán híres parajdi turizmus valaha lesz-e olyan virágzó, mint ahogyan a kilencvenes évek óta kiépült.
A bányakatasztrófa azonban a sokezer érintett mellett egy maréknyni ember számára különösön fájó személyes sorstragédia, ők azok, akik a létesítmény alkalmazottai voltak, mindössze 135-en. Az ő mindennapi munkájuk nélkül nem működhetett volna a parajdi csoda, ők azok, akik – mint megtudtam, meglehetősen csekély fizetésért – nap mint nap a só kitermelésén dolgoztak, több váltásban és a vállukon vitték a Sóvidék sorsát. Ők, akik most nem beszélhetnek.
A helyszínről nézve kicsit más a helyzet, mert sok minden nem kerül a nyilvánosság elé, s talán sok minden nem is fontos, megtörtént, ami megtörtént. De az már érdekes adalék, hogy milyen szerencsétlen csillagállás kellett ahhoz, hogy mindez éppen most és éppen így következzen be: megtudtam azt is, hogy a jelenleg kitermelés alatt álló bányarészleghez épp egy út épült, egy két kilométeres külső megközelítési útvonal, amely talán heteken belül elkészült volna, ha nem most következik be az áradás. Ennek az lett volna a jelentősége, hogy ezen az útvonalon ki lehetett volna menekíteni a föld alól azokat a nagyértékű gépeket, amelyek az utóbbi idők technológiai befektetését képezték és amelyeket a liftaknán keresztül darabjaikra szedve juttattak le a termelési szintekre, ahol újra összeszerelték őket. Egyébként a patakmeder szabályozását is elkezdték, de – amint a helyiek elmondják – senki nem számított ekkora árvízre. Vagy nem most.
- Minden sóbányának óhatatlanul ez a sorsa, aki kicsit is ért hozzá, tudja ezt. Idő kérdése csak, hogy mikor következik be. A történelem során rengeteg ilyen példa volt, egyébként Romániában is. De közelebbi példának Kárpátalját is említhetjük.
Ez a kulcsmondat meglepő igazságot tár fel, és így sok minden más fényben látszik. Más hangsúlyt kapnak a miértek, bár senkit és semmit nem mentesít ez a szempont sem a mulasztásokért.
Beszélgetés közben sok újdonságot tudok meg a só természetéről: plasztikus tulajdonságú ásvány, nem úgy viselkedik, mint az egyéb kőzetek, állandó mozgásban van és szereti kitölteni az üregeket. Épp ezért a sóbányák működését is pontosan megtervezik, általában százéves időtartamra kapnak kitermelési engedélyt. Ilyen értelemben a parajdi tragédia is kódolva volt, azt mondják, még el lehetett volna húzni a bekövetkeztét egy-két évtizedig, de ez lett volna úgyis a bánya végzete. Ez egy harc a természettel, és mindig a természet fog nyerni.
De hát most történt meg. Hirtelen mindenki ott van Parajdon, a bukaresti vezetőség, a politikusok és a sajtó, zajlik a bűnbakkeresés, keresik a megoldásokat, zajlik, ami ilyenkor szokott. És ott van az a 135 ember, akinek viszont konkrétan az élete volt ez a bánya. Nem látom, mi volna az értelmezhető, igazi segítség számukra ebben a helyzetben. Mindent átsző a politika és ez nem tesz jót a helyzetnek, mondják: a felelősség megállapításában is félő, hogy ilyen természetű eredmény születik majd.
A sóbányászat a bányászat patikája – tudom meg ezt is, összevetve az egyéb bányászati ágakkal ez egy elit műfaj, bár ez nem azt jelenti, hogy ne volna ugyanolyan veszélyes. A só kitermelése valamivel könnyebb és valamivel tisztább, bár lent, a föld alatt bármi megtörténhet. Szerencsére a parajdi bányában hosszú ideje nem történt semmilyen nagyobb baleset, büszkék is erre a helyiek. A legutolsó időkben a kitermelés már háromszáz méteres mélység alatt zajlott, ez azt jelenti, hogy a táróra nehezedő nyomás sokkal fokozottabb, mintha a felszínhez közelebb történne a munka, éppen ezért igyekeztek a robbantásos technológiát marásos sófejtésre lecserélni, erre készült épp a kollektíva. A különböző mélységekben a só is másképp viselkedik, változó az összetétele is, folyamatos kihívás elé állítja bányászokat.
- Nem hiába köszönünk úgy minden nap, hogy Jó szerencsét! Kérdezem, hogyhogy nem valami Isten segítségét vagy áldását kérő formula lett a bányászok köszönése? – Mert azt tartjuk, hogy Isten nem lát be a föld alá, ott csak magunkra vagyunk utalva. Szerencse kell minden nap. De a bányászok mindig is vallásosak voltak, imádkoztak munka előtt, de odalent mindig jobban kellett bízniuk önmagukban.
Miért lesz valaki bányász? Hogy lehet ebbe a szakmába beleszeretni? Még Parajd viszonylatában is kiváltságos helyzetnek tűnik, hogy a többezres községből mindössze 135-en dolgoznak itt… Bele is lehet szeretni, de van, akit a hagyomány köt össze a bányával, vannak régi bányászcsaládok, amelyekben a szakma hagyományozódik - mesélik. De a parajdi bányászok esetében bizonyára nem a jó kereseti lehetőség a döntő.
Tulajdonképpen ez a kis csapat tartotta életbe az egész parajdi varázslatot, ideértve a sófejtést, a turizmust és különösen azt, hogy horribilis jövedelmet biztosítsanak az anyacégnek, a bukaresti Salromnak.
– Mire tanítja meg az embert a bánya? – kérdezem. Egymás tiszteletére – érkezik a gyors válasz, a közösségen belül nagyon szorosak a kötelékek. Itt egymásra vagyunk utalva, a bányászat csapatmunka. Bizalom nélkül nem tud működni. Ezek a kötelékek nem csak a munkában, de a magánéletben is érvényesülnek, a föld felett és a föld alatt egyaránt. Összetartozunk.
– Mi hiányzik a legjobban, amióta megtörtént a tragédia?
– Minden perce az azelőtti állapotnak. Az életem volt.
– Mi volt az első gondolatod, amikor megtörtént, másnap reggel, hogy léptél ki az ajtón?
– Ezt nem lehet kellően pontosan megfogalmazni. Összeomlottam lélekben, nyilván.
– Mire gondoltál?
– Hát tulajdonképpen az jutott eszembe, hogy bármilyen szomorú, hogy vége, de milyen jó az, hogy nem történt emberi baleset. Bármelyikünkkel bármi történhetett volna.
– A bányászközösségnek milyen jövőt jósolsz? Mit fog kezdeni ez a 135 ember? 135 család gyakorlatilag.
– Megpróbálunk valami kiutat keresni, van egy-két lehetőség, ami talán valamennyiünknek jó lehet. De erről még nagyon korai volna beszélni.
– Úgy értsem, hogy sókitermelésre lesz lehetőség, vagy a jelenlegi helyzetben ez kilátástalan?
– Mindenféle ígéretek és elképzelések vannak…
– Hogy élik meg, akikkel találkoztál azóta?
– A legnagyobb gond most a bizonytalanság.
– Van esély arra, hogy helyre lehessen állítani a bányát?
– Fizikai lehetetlenség, azt hiszem.
– Nemcsak a sokmillió köbméter víz kiszivattyúzása a gond, hanem az is, hogy maga a bánya struktúrája nagyon meg van gyötörve, nem lehet tudni, mit bírna még el.
Sötéten hallgat a víz a tárnákban, és vészjósló ez a csend. Senki nem tudja, mi lesz a folytatás. Mi történik a bányával, mi történik az emberekkel? Egy dolog biztosnak látszik: hogy családtörténetek zárultak le vagy szakadtak meg és vesznek más irányt, ezek közül pedig legszomorúbb az a 135 ember, akiknek a parajdi só a személyes élettörténete is volt.
